Töri helyett

Mert ugyebár én mostanában nem tudok írni és visszasírom a régi, régi, régi, régi verseimet, amikor a Bálványnak hisztiztem. Nesze nekem hiszti, meg ilyen-olyan régi versek. Törit kellett volna tanulnom, de akkor eszembe jutott az első sor. És nem volt megállás. Egy régi jegyzetfénymásolatra firkáltam rá. Még rajzoltam is hozzá (aztán cirka fél órája ráborult a tea a táskámban, úgyhogy most egy darab ázott rongy). Olyan volt írni, mint régen. Jól esett. Nem mintha bármi újat, költőit, vagy szépet mondanék ki. Nem mintha bámulatos trükkökkel operálnék. Valahogy az egyszerűsége és butasága miatt volt olyan jó, hogy írhattam (és hanyagolhattam miatta a törit, ami a következő órában egy garantált bukta). Köszöntsétek Holnemvoltot újra köreinkben!

Ciklus

Most egy Te vagy, egy Egyetlen.

Múzsa, s alany e versekben.

Beléd zúgok, érted élek,

bálványozlak, s kérve kérlek,

ahogy minden múzsám kértem - 

szóképek közt csúszva térden,

vágyrímből szőtt fellegekben - 

hogy egy kicsit megszeressen.

Ne lökjön, ne törjön össze

önmagába börtönözve,

s ne csak álom legyen nekem...!

Aztán csak, hogy elfelejtsem.

Függő leszek. Bolond, beteg.

Ki meggyűlöl, holott szeret.

Ki ellökne, de nincs mersze...

Ezekre is berímelsz Te.

Talán tényleg ugyanaz vagy.

Hisz a szavak úgy maradnak,

ahogy őket lekarcoltam.

Nem szállnak el, hisz nem mondtam,

írtam. S mit írok megmarad.

Ím, harmadszor fog el harag.

Majd újra imádni foglak,

szürke sorok áhítoznak

majd még téged ezeregyszer,

s egész addig nem kelek fel

képzelt halálos ágyamról,

míg vers kél káros vágyakból.

Lassan fel most Te élsz engem,

S rájövök, ha felébredtem:

Nyeled csak az erőm te is.

Holnemvolt lett belőled is.