Besokalltam

Igen, besokalltam. A gondolattól, ami egy hete itt lebeg felettem: hogy elfelejtettem, hogyan kell verset írni. Hogy terméketlen lettem, hogy kész, hogy kiégtem, hogy rájöttem, hogy semmit, de semmit az ég világon nem szabad éreznem. Hogy csak dalszövegek mennek a fejemben szakadatlanul. Meg képek, szavak. Kézfejrajz, kék hajgumi, rágó, kóla. Aztán lassan jön a többi. Pedig, mondom már régen rájöttem, hogy nem szabad érezni, vagy gondolkodni. Mert megint végigbőgök egy hetet, mint októberben. NEM! Egy este elég volt mostanra, nem kell hat másik! Ígérem, többször nem kérdezem meg gondolatban, hogy milyen az a lány. Inkább ezt az egészet kiírom magamból. Még ha ehhez az kell is, hogy leülök, hogy Igen , én most VERSET FOGOK ÍRNI. Illetve ezesetben csinálni. Mert nálam ez a csinálás-kategória. Ebből jó nem születhet. Csak megkönnyebbülés. Néha még az sem.

Terméketlen

Terméketlen vagyok,

akárcsak a kővé fagyott

talaj, melyre magot

sosem vetnek, mert meghal ott.

Várakozom csendben,

hátha ezt a sötét leplem

engedik levetnem,

s újraéled minden bennem.

Akárcsak tavasszal,

ha vörösen int a hajnal,

s akkor ami nagy baj,

tovaszáll a meleg nappal.

Úgy, mint a tavaszra,

igen úgy várok, ragadva

ebbe a vacakba.

És rád várok. Vess magadra!

Vagy magadat vesd meg,

mert most már hiába festek

magamban szép verset,

téged már nem érinthet meg.

S ezt a sötét leplet

viselhetem, én, a gyermek.

Fejem Felett Felleg...

Ez a sors, mellyel megvertek.

Te meg, aki közben

nem hagyod, hogy levetkőzzem,

Te, te tükörszörnyem,

fagyos rög maradsz a földben.

És bármit akarok,

én "mi lenne, ha..." maradok.

A szemed, a hangod

mindig visszahúz magadhoz.

S én, a terméketlen,

tudom, elsorvadok csendben.

Csak annyit mondj nekem:

Milyen, kit szeretsz helyettem?

Egy régebbi rajzom egy darabja.

Egy hold van a szivárványhártyájában, amúgy,

attól ilyen fura. Csak mondom, mert sztem nem látszik :D
Amúgy a Hold miatt is idevág, de valami hasonló van most a kézfejemre rajzolva.

4 napja nem tudom lemosni...