A szerda-hatás meg már mióta verseket jelent és nem érdekel, hogy egy fél napja írtam már egy bejegyzést, bőven van mit felraknom, úgyhogy kettőt is fel akarok rakni ezzel a lendülettel. Mindkettő átírat.
Az első Petőfi és akármennyire is nem szeretem Petőfit, annyi verset ismerek tőle, hogy néha egy-egy bekattan és elkezd odabent zakatolni. Most a nem mondom meg melyik versével jártam így.
Befordultam a terembe
Befordultam a terembe
és ott álltam megdermedve,
azaz ott megálltam volna,
ha tudnám, hozzám nem szólna.
De jól tudtam, hogy így lenne,
ezért hát aztán sietve
elfutottam, mert megláttam,
hogy odabent még egy srác van.
Nem ment el az eszemadta,
jelentkezést bár beadta,
hiába, ha ő sem tudja
merre viszi őt az útja.
Elfutottam, tudom, látott.
Tekintete megint bántott.
A terembe visszamennék.
Én tollasozni szeretnék!
A másikat reggel kezdtem el, amikor a nagy hajnali semmittevésben nekiálltam görgetni a Facebookot és egyszercsak észrevettem, hogy erre a remek verses kihívásra - ami amúgy a lecsengése felé már nagyon idegesített - valaki kirakta Pilinszky (valahogy mindig nála kötök ki, ha versátírásról van szó:D)-től a Ne félj c. verset, amibe azóta vagyok beleszeretve, de hogy így teljesen, amikor valamikor tavaly tavasszal elő kellett rántanom egy verset az ingujjamból, mert kiderült, hogy szereplőválogatva leszek és verset kéne mondanom. Hát, hirtelen ez jutott eszembe. Köszönöm, Szabó Balázs!
Szóval, abban a bizonyos ma reggeli pillanatban fogalmazódott meg bennem a vezérgondolat. Amúgy egész nap írogattam, így egy-egy versszakkal megtiszteltem a matek, a nyelvtan és a fizika füzetemet is.
Ne élj!
Narancsszín szobád eleget néztem
a rád gondoló szeles estéken.
Agyamba vettem minden részletet,
milyen kockák közt rekedt életed.
Ajtódig lépcsőd eleget jártam.
Várad vettem be halálra váltan.
Éveken át csak követtem nyomát
lábadnak, s végre fellázadt szobád.
Égtél, mint bűnös bálvány a máglyán.
s alant Hercegem hősi halálán
tátott szájjal sírt fájdalmam érted.
Mint mondtam, ajtód, ablakod tépted.
A túlsó járdán gyűlt riadalom.
Füstpenészgyapjú nőtt ki a falon.
Vörösre szemem gyúlt és fölfakad.
Vak férgek itták föl a föld alatt.
És nem öl már a forró gyötrelem.
Helyettem gennyként folyón öleljen
örökkön a láng, néma, sötét légy!
Behorpadt seb, mit folyton föltépnék.
Így kellett, meglett. Most magam játszom,
labdám és ütőm, ha megtalálom.
Elsírtalak és beléd nyugodtam,
s képes sem tép már bent, csak unottan.
Most átkom elért, hogy elfeledjelek.
Nem érezlek, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, megváltást remélj,
immár elértek átkaim, ne élj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése