Elmélkedés

Elgondolkodtam magamon. Hogy mennyire szeretek szomorkás, szerelmes verseket írni. Ehhez persze nem ártana valaki, akihez írhatom. Én meg elkényelmesedtem, s legyártva magamnak a Holnemvolt szerű kis karaktereimet, hozzájuk írom a langymeleg, unaloműzésre éppcsak alkalmas versecskéimet, mert nincs jobb dolgom. De hol van már az igazi, esős, tábortüzes Csillagnézőm, s a Szőke Hercegem, akiről az éjszaka írt verset reggel visszaolvasva majdnem könnyesre borzongtam magam, mert valamit elkaptam vele kapcsolatban?

Ima temetésre

Még egy imát mondj el velem,

s nem perdül több rím nyelvemen,

ígérem.

Hisz hűtlen lettek a szavak.

Azt várják, hogy eladjanak

igémben.

Hűtlen lettél te is hozzám,

akartam, de feléd most már

Nem lépek.

Csillagnéző, Szőke Herceg...

Mind csak emberbőrre festett

eszmények.

De ha elhagysz, ha elhagytok,

én minden rímet elhajtok

rólatok.

Így se dalom, se reményem.

Még egy imát velem, értem

mondjatok!