Flashback

Jönnek az első hajnali hidegek. Már kinyomom az első szundit, már annyira nincs is kedvem kapni magam és nekivágni a suliba vezető útnak, noha ma lesz az első táncpróbánk. Már kell az a kancsó tea reggelre, hogy bírjam a lakás hidegét, amikor még csak én vagyok fönt és kell, vagyis csak kéne az az ócska, térdemet verő pulóver is, amiből tavaly valahogy mindig volt kéznél. Már nem az eszmei értéke, illata és miegymás miatt, egyszerűen praktikussági okokból...
Egy szó, mint száz, a hűlő levegő mindig elhozza az egy évvel azelőtti tél hangulatát, s én bármennyire is nem vagyok kíváncsi a tavalyi emlékére, valahogy apró tüskéket szúr belém ahogy a teám gőzölgését nézem a lámpa fényénél, s jól elkülönítek benne minden egyes aprócska vízcseppet. Talán ez foglalja össze a legjobban a verset.

Porszellem

Száz csillogó porszemben

fénylik fel a korszellem.

Vének lettünk,

mégis bennünk

lángol régi szerelmünk.

Magunkért, értem, érted.

Porban szeretlek téged.

Már bomlottan,

sőt, romlottan

tűnsz fel, ha rád gondoltam.

Nem vagy már, de kereslek

soraiban e versnek

Szélbe szórtam

hamvad, s porban

szállsz afölött, ki voltam.

Hiába. Már nem vagyok

az, kit hamvad elhagyott.

Megvénülten,

s újjászülten

űzéseddel felhagyok.