2012. április 30., hétfő

Késelődés 2.2 - A múzsa válaszol 0.

Bár jól tudom, hogy nem olvassa senki a blogot és nagyjából egy hónapja frissítettem utoljára, de most mégis bejegyzek, mert bejegyezni jó. :D Ezt a kis (és igazából nem is olyan kicsi, talán az oldal egyik leghosszabb verse ez) valamit kirándulás közben írtam. Már régóta tervezgettem, hogy egyszer kiülök valahová és megírom a már régóta bennem motoszkáló novellát a Quimby Legyen vörös című számából, amely a benne szereplő lány szemszögéből mesélte volna el a történetet. Hát, vers lett belőle menetelés közben, a Késelődés 2.2 címet pedig azért kapta, mert mikor felraktam Facebookra, realizáltam, hogy az egyetlen versem, ami még fönt van, az szintén egy késes-öngyilkosos, az Utolsó fájdalom c. hősies próbálkozásom a versírásra. A második kettest pedig azért kapta, mert nem született volna meg a Legyen vörös nélkül.


Öt óra pár perckor,
a konyha padlóján
ébredtem.
Észleltem,
valami vörösben
heverek, talán a
véremben.

Pezsgőszag mindenütt.
Lázba hoz, fejbeüt.
Kívánom,
utálom.
Foltok a ruhámon.
Szédülve felállok,
az ablakhoz sétálok.
Kint alszik Budapest,
szemközt a közért csak,
hol egy kis fényt látok.

Melletem résnyire
egy ajtó nyitva áll,
csak rám vár.
Hangtalan benézek,
elvérzek.
Őt látom, nem érzek
túl sokat,
mikor utolsó, halk
búcsúm intem neki,
s egy szilánk húson csap.
Megérez, felébred.
Eldőlök, hadd higgye,
meghaltam csak érte.
Észrevesz, elveszek,
karbavesz, nem megyek
te Halál még veled!

Sötét lesz, álmodok,
táncolok,
kézen fog.
Könyörgöm, hozzatok
egy kis vért,
nincs elég.
Érzem, hogy meghalok.
Zár kattan, eltűnik,
itthagy a díványon.
Kívánom,
hadd éljek még kicsit!
Megbánom.
Mit tettem? Segítség!

Átjár a fájdalom,
kést ad a kezembe,
sebet ejt vállamon,
táncoltat a Halál.
Mint madár,
repülni volna jó,
de nyílik az ajtó.
Ő az, elmosódott
folt csupán. Mit hozott?
Talán vért. Mindegy is,
adjatok egy kortyot!

Vörös pezsgő, nem vér.
Mondd miér'
nyúl értem, folytogat?
Egy perc és elragad,
megemészt.
És a kést
lendítem. Megölel,
látom félt.
De nincsen visszaút,
testemből pillangót
eresztek szabadon.
Hadd menjen!
Most végre repülhet
a lelkem.

Egyébként most találtam meg egy novellámat, még a húsvéti szünetben íródott, abban is E/1-ben írom le, hogy leszek öngyilkos. Szintén késsel. (Majd talán felrakom azt is). Pedig ha ilyesmire kerülne sor, bizisten maximum begyógyszerezni lennék képes magamat. Még attól a gondolattól is a hideg futkos a hátamon, hogy az ujjamat megvágjam.

Saját kép utólag mellékelve. Amúgy külön a vershez rajzolóott.