Aztán tegnap valami rávitt, hogy belekezdjek egy konkrét ballada megírásába, melyben ezek mind szerepelnek, még ha mást is jelent egyik-másik karakter, mint régen.
Vicces, mostanában annyi cikluszáró verset írok és csak nem akaródzik egyiknek sem lezárni semmit :D
A Gráciák kivégzésének balladája
Szólok még a Gráciákról.
Utoljára.
Vonulásuk látni mámor.
Undok lárma
kíséri a végső utat.
Összenéznek.
Szemszikrát hiába kutat,
nem remélhet.
Kéz a kézbe csúszik csendben,
és rászorul.
Mind csalódtak a Hercegben,
ki álnokul
lépre csalta mind a hármat
élvezésből.
Hisz jól tudta, hogy halált ad
két szeméből.
Mindahányat nyilvánosan
alázzák meg,
végezzk ki. Mint már mondtam,
halál jár mert
szerettek, bár nem volt kérés,
nagy ígéret.
Így hát aztán felségsértés
az ítélet.
És ezek szegényen, hárman,
százszor köpve
eggyé válnak a halálban
már karöltve.
Lépnek, és csak nő a lárma,
semmi bánat.
Lenézve lökik halálba
szegény hármat.
Törten szépek, gyermekek még,
kik megestek.
Évet adtak egy-egy percért,
mert szerettek.
És a herceg, Szőke Herceg
játszott velük,
kiket később ő vetett meg,
s a bárd leüt.
Lép az első, a legnagyobb,
szőke haja
száll a szélben az elfagyott,
méla arcba.
Borostyánszín szeme fénye
könnyes béklyó.
Fellépdel az emelvényre,
s jön e végszó:
Mi most vagyok, ez maradok,
ennyi leszek.
Herceg! Vártam ezt a napot,
elhiheted.
Érted halok, csak hogy érezd,
bennem vége.
Ébressze fel emberséged
testem vére!
Húgaim! Ezeregyszerre
bocsássatok
meg! E kegyetlen hercegre
vadásztatok
mind a ketten, ahogy én is.
És gyűlőltünk.
Ám szeretettől lett mégis
bűn a bűnünk.
Gonosz voltam, s így lesz vége.
Ezt sajnálom!
Itt kinéz a zúgó népre.
S te, barátom,
ki megértesz, hol jársz, Vándor?
Megkereslek.
Holtan szívem hozzád pártol.
Szerettelek.
Igen, Herceg, tényleg vége
fordul megint.
csupán szánok, téged nézve!
S ő csak legyint.
Villan a bárd, zúg az éljen.
A lenge test
fej nélkül lapul a vérben.
Kegyetlenek.
A második haja zilált.
Sírva reszket.
Ferjángatják, nagy jajt kiált.
Maradj veszteg! -
bőg a hóhér, s a lány tényleg
csendesedik.
Könyörög. Még egy szót kérek!
Engedtetik.
Szőke Herceg! Csak egy percre
szállj magadba!
Mi sosem voltunk szeretve.
Lásd, hatalma
van a szádból minden hangnak,
nézésednek.
Hárembe, bilincsbe raknak.
S én vétkezek.
Vétkezek, megszerettelek.
De nem csak én.
Nővéreimmel megesett
csetepatén,
s gyülölségen túl már végre
elhalványult
tieddel a harag képe.
Szívem ráunt.
És most mégis halni küldesz. -
Sírva fakad.
- Tedd, de úgysem menekülhetsz! -
Könnye szakad.
A harmadik utána kap.
Ölelkeznek.
Feledik, hogy utálatban
összevesztek.
Aztán újra felrángatják.
Szól a hóhér:
- Kössétek fel sűrű haját,
mi alvadt vér
vörösével szegi arcát,
mi, mint soha,
úgy mutatja belső harcát.
Kis ostoba!
S köp az arcnak fehérjébe,
aztán gyilkol.
Piros folyam a lány vére,
s halálsikoly
kíséri testét a földre,
hol már ketten
hevernek megtörve, ölve,
fejezetten.
Már csak egy van, a legkisebb.
Rövid haja
leng, ahogy ő is felsiet.
S dörgi szava:
Herceg! Nézz rám! Tied vagyok
még egészen.
Mindek három ilyen halott?
Én nem értem.
Te hozattál háremedbe
engem, s őket.
Bár tudnám, mi jár fejedbe!
Bennem bőgnek
értük, érted vészharangok.
Én nem érzek.
Fejtől talpig néma vagyok.
Ezt is érted.
Mert szeretlek, szerettelek,
nem tagadom.
Síron túl is veled leszek,
őrangyalom.
Dühödt zaj kel mindenfelé,
és ő tudja,
az őszinte gyülöleté.
Ez a jussa.
Szelíden hajtja le fejét,
de megbánja,
mikor a bárd jó helyet ért
és megvágja.
Rájött, mi minden, mit vesztett,
de már késő
kiáltani, hogy szeretlek,
Csillagnéző!
.jpg)
.jpg)
