Lecsúszóban

Egyes dolgok kegyetlenül tudnak fájni. Ilyen a családi síelés. Mert ilyenkor mindig eszedbe jut, mennyivel klasszabb a barátaiddal, osztálytársaiddal. És fáj, ha arra gondolsz, hogy idén miahalál lesz sítáborban. Met vagy kegyetlenül jó lesz, vagy töltheted tovább a párnádat a már százmilliószor feleslegesen elsírt könnyeiddel.
A felvonón pötyögtem a telefonomba tegnap.

Jóslat

Képzelj el üreset, végtelent,

száguldd le rajta az életed

vakmerőn féktelen: tanyálni,

felállni, anyázni...akármi.

Vagy törni el újra. Sokadszor.

Szúrj tűt a szívedbe! Ott harcol.

Tartsd meg a titkokat, szitkokat,

feledd a két csigát, mit mondtak,

és csússz le, tök jó lesz, meglátod.

Feledd az istent, ki megáldott!

Beszéld ki, tudd meg, hogy milyen ő! -

Légy te a veszélyes síelő,

Fuss magadtól is! Futás cicám

a patak fagyait figyelve,

arcodon hogyan önt ki medre!

Hisz nevét sem adja rímedre.

Rajzórai chill

Szóval, van ez a kis történet, ami napok óta érik bennem. Egyszrűen itt motoszkál a sok ,,Mi lenne ha...?" mellett, ahogy eszembe jut, hogy egyes embereket nem lehet fájdalommentesen szeretni. De nemszeretni se...

Mese

A betört üvegű buszmegálló mögött várt rá. Nem törődött vele, hányan bámulják meg hosszú hasított bőr kabátja miatt, ahogy azzal sem, hogy Jake észreveheti. Nem állt szándákában a bújkálás. Már a negyedik csikket pöckölte el, amikor ő feltűnt. Lassan, kissé elvarázsoltan, kóválygósan közeledett. Hátán hátizsák, fülében fülhallgató, szőke haján az a rettenetes, szürke sapka. Barátok voltak. Nem is rosszak. Nem akart belegondolni, mi mindent csináltak együtt annak idején, abba meg végképp nem, hogy mit beszéltek a foyóparton akkor éjszaka, a zuhogó esőben. Az eső valahogy átjárta, mondhatni átmosta ezt az egész ügyet. Egy másik, szintén esős este jutott eszébe, de gyorsan elhessegette a képet. Már túl közel járt. Az ötödik szál cigit gyors, gyakorlott mozdulattal a füle mögé rakta. Jake beállt a megállóba, mire jobbja megfeszült a pálcán. Semmi kedve nem volt színpadiaskodni. Most kivételesen nem. Egyszerűen csak kilépett a megállói plakát takarásából és egy gyors mozdulattal megragadta Jake pulóverét. Nem az insulat erősítette markát, igazából csak nyomatékosítani akarta mimdazt, amit épp elmondani készült. Igazából vicces is lehetett volna a látvány, mivel Jake jó fél fejjel magasabb volt nála, bár sokkal kevésbé tagbaszakadt.
- Baszki, Sam! - Jake arcán a tőle olyannyira megzokott, szinte alapvetővé vált értetlenség játszott. Kipöckölte füléből a fülhallgatókat. - Helló, amúgy - köszönt jófiú módjára. Hiszen barátok voltak.
- Na, jó, rövid leszek - mondta és elengedte Jake pulóverét, hogy rágyújtson. - Ezt megfognád? - lökte oda neki a kb. 180 centis fekete pálcát, ami nélkül egy lépést sem tett soha.
- Mi ütött beléd?
Sam az arcába fújta az első slukk különleges illatú füstjét.
- Idefigyelj, Jakob! Tényleg rövid leszek. De igyekszem meggyőzően fogalmazni - mondta rekedtes hangján ésvisszavette a pálcát, csak hogy a mélán döbbent srác arcába szegezhesse. - Te ismersz engem, és én is téged elég jól, úgyhogy... Szóval, ha bántani mered őt, sőt, ha egyszer is megtudom valahonnan, hogy miattad szomorú, hogy te törtedössze, ha csak egy kis fájdalmat is okozol neki...Ha megint tönkreteszed őt... - Ismét megmarkolta a pulóverét.
Jake arcán kis tehetetlenségen kívül semmi nem látszott.
- Tehát hallottad.
-Elég volt rátok nézni akkor. Egyből tudtam, hogy elég csak egy kicsit kedvesnk lenned vele és el is felejti neked, hogy egy kommunikációra képtelen, tehetetlen, beszari fasz vagy. Túl jól ismerem Rót.
- Nahát, észrevettél mást is aznap Suzy-n kívül? Őőő... - finoman eltolta a pálcát az arca elől. - Tudod, én a helyedben inkább nem mondanék semmit. Te nem láttad sírni őt. Én igen. Miattad. És a mai napig bánom, hogy olyan töketlen voltam aznap este. És nem tudom, eljutott-e a tudatodig, de választottál. Suzy-t. És lehet, hogy Ro ezt nem volt képes nem hogy közvetíteni feléd, hanem felfogni sem, de mindkettőjüket nem sajátíthatod ki. Még ha Ro még mindig szeret is téged. És ez, szerintem már mondtam, elég szar nekem. Te hülyíted őt. Ez a kis akciód is... Kit akarsz becsapni? Suzy-t? Megint? Most amikor több év után végre összeszedte magát ő is, meg te is? Rót? Még mindig? Magadat? Engem? Tudod, nem értem. Nem értem, miért csinálod ezt, miért mondod ezeket és föleg, hogy miért nem tudsz a saját dolgoddal törődni.
Sam ismét nagy adag füstöt fújt a rá keményen meredő kk szemek közé.
- Jake, mi barátok vagyunk és remélem, azok is maradunk. Én úgy jöttem ide, hogy nem foglak bántani, mert nem akarok kárt tenni a barátomban, de nagyon viszket már a tenyerem. Figyelj, hat év hosszú idő. Életem hat éve volt és azt hiszem, még utána is, talán mondhatom, hogy jóban voltunk. De most nem rólad, rólam és végképp nem Suzy-ról van szó. Őt ebbe ne keverd bele, kérlek! Én Róról beszélek. Mert szeretem őt. Nem, ne nézz így, azzal nem változtatsz semmin. Tudod, mennyit kínoztam magam miatta. És asszem, azt is, hogy miért. Mert tudtam, hogy többet érdemel nálam. Tehát nálad is. Én is tönkretettem volna őt, te is tönkre fogod tenni őt. És a legszarabb az az egészben, hogy ezt ő is tudja. De te is. És én ezt nem akarom végignézni, érted? - Egéaz közel hajolt a megkövült archoz. - Mert szeretem. Te maximum sejted, de nem tudod, mennyire. De kénytelen leszek, mert együtt vagytok. És neked fogalmad sincs róla, mekkora kincs ő.
Felsóhajtott, majd eldobta a monológ közben leégett cigit, melyre rögtön rá is gurult egy előttük lefékező busz. A sokadik, mióta ott állt.
- Tudod, erre most nem nagyon tudod mit mondani szerintem, úgyhogy... - Búcsút intett, majd a kék, pöfögő szörnyeteg elnyelte. Róhoz ment. Sam csendben bámulta a távolban cikázó villámokat. Eső. Megint.

Mese

Anyukám mesél. Mesél egy nőről, akinek bűvköréből még évtizedek óta még mindig nem szabadult ki egy ismrőse.
Egy ismerősöm mesél. Mesél egy fiúról, akinek bűvköréből két év óta még mindig nem szabadult ki. Egy ismerősöm mesél. Egy hónapja még azt hittem, utálom. Most mesél, lassan már szavak nélkül, mert rájön, hogy percről percre ugyanazt élem, amit ő. A Szőke Herceg átka ez, akit egy harmadik lány nevezett el így és ugyan már nem mondja, tudom, hogy róla van szó. Még mindig szó van róla. És lehet, hogy ezt nem éjjeli kettőkor kellett volna versbe szőni, de így alakult. Tipikus. Ő az álmatlanság lovagja is.

Szőke Herceg

Telnak napok, múlnak percek.

Itt van, s mégsincs Szőke Herceg.

Szeret is, meg nem is, közben

nevetnél, de ő nevet meg.

S mikor azt hinnéd, kitépted

szívedből, ő lep meg téged,

s nem figyelsz, mint féreg, mászik

vissza, majd öledben ébred.

Vagy ő húz magához fojtón

ölelve, szorítva. Folyton

tekeredik rád hogy aztán

eltűnjön és könnyed follyon.

Rádnyitja tenger íriszét,

majd másnap maga tépi szét

mind a varázst, mit ő hozott

és derogál rádnézni. Szép!

És szerethetsz mást is, ezret,

csak úgy nyugszol, ha tied lett,

legalább egy csókot loptál

tőle, s más sárgán figyelhet.

Vársz rá csendben, telnek napok,

múlnak évek. Fel nem adod,

hisz túl sokszor fájt már tőle.

Tudom. Én is belehalok.

Ez ugyan kivétel, mert nem annak készült,

De a kalapos sziluett vagy ő, vagy, mint itt is,

Szívem, az ösztönénem.

Bárcsak engem is ölelne a rím, nem csak önmagát!

Tegnap éjszaka 4 verset íram egymás után. Egyet már feltettem, egyet talán sosem fogok, mivel nagyon-nagyon magamnak szól és nagyon rossz lett, szerintem. Maradt kettő. Ez a kettő, amik azon fondolatsorom folytatásai, amit az előző bejegzésben pedzegettem. Hogy milyen verset olvasnék fel Neki. Írtam hát egy olyat, ami nem rólam szól. És egyet, ami valahogy abból lett, hogy bennem maradt ez a fura, általam sosem használt ölelkező rím. Most valahogy szépnek, s indokoltnak is találom. Mármint a rímet. Pedig eddig nagyon nem szerettem.

Az Érinthetetlen

Érinthetetlenülr

fojtó fagyban meg se rebben,

örök álmot alszik csendben.

A lélek is lehül.

Sorsát elfogadva

más lényekre nézi sem mer,

lassan feledi, hogy ember.

S marad jéggé fagyva.

Tán könnye sincsen már.

Sötétsége mögé bújva

elfogadja újra, s újra,

hogy rá egy szív sem vár.

Hisz pontosan tudja,

ha szeretni merészelne,

egy érintés elég lenne

és szíve elhullna.

Így kártyáz el benne

vívva magával egy érzés,

az az elátkozott kérdés.

A gyilkos "Mi lenne?".

És fejéből némán

tépked ki kedves képeket,

majd így szól: "Neked nem lehet,

boruljon a jég rám!"

És dőlve jégsírba

lefagyasztja minden báját.

Ki szerette, csak egy kártyát

gyújt fel érte sírva.

És a másik. Ehhez készült a rajz is, ami sajna nagyon szétcsúszott árszínezés közben. Élőben jobb, asszem. Ezt amúgy az egyik barátnőmnek ajánlom, akivel BrokenWeekCsütörtökön az esőben ugrálva énekeltük, hogy "Két szék között a padlóra estünk és nagyon beütöttük a seggünk", hogy aztán a fogyókúra jegyében teleegyük magunkat gesztenyés croassant-nal, megünnepelvén, hogy egyikünknek sem jön össze soha semmi.

Két szék közt

Körülöttem két akarat

dühöngve feszül egymásnak,

köztük engem meg sem látnak.

Aztán minden néma marad.

Később földön ülve látom,

valami már nincsen rendben,

s tényleg itt feledtek engem.

Nincsen, ki segít felállnom.

Nekem senki sem szólt róla,

hogy értem élt két akarat,

s most gúnyolnak, mint szamarat.

Két szék közt estem padlóra.

Pont így

Tudom, kissé késő van már blogolni, de ez van. Most szültem, most kell megjelennie is. Épp a verseimet nézegettem, azon gondolkozva, hogy a múltkor valaki azt kérte tőlem, hogy olvassak neki egyet. De hogy a viharba, amikor az is baj, ha neki, róla szól és az is, ha nem. Nehéz kezelni a helyzetet, hogy egyszerre két embert szeretek megszólítani. Néha egy versen belül. Lám, most is. Egy olyan versben, ami azon gondolkozva született, hogy neki írok valamit, aki a múltkor felolvasásra kért. A cigijének nevében akartam megszólalni, de valahogy kettéoszlottam a versben. Lett egy MetaforikusÉn és egy ValódiÉn valami fájdalmasan realisztikus péntek délutáni helyzetben.

Tudathasadás

Az vagyok. Az, mi ott sziszeg.

Pontosan az. Mi most hideg

tócsában veszti életét.

Az, ki azt hitte, félreért.

Igen, az, amit eldobtál.

A füstöm tova épp most száll,

ahogy elalszom csendesen.

Aztán magamat felveszem.

De előbb aprót rám lépsz még.

- Vigyázz, Szívem! - szólsz. - Várj, még ég!

Így oltasz engem csendesen,

hogy tőled lángom ne legyen.

S végül is te nyúlsz le értem.

Te, ki eldobtál. Nem értem.

Kukába szórsz és karolva

belém sétálsz be a boltba.

Nem sejtve azt, hogy kis tüzem

haragból hadat így üzen.

Van, mi láng, s ki nem aludt hát!

Ez fáj, s gyújtja fel a kukát.

Unalom

Betegen egy kicsit átértékelődik minden. Nincsenek lelki zűrök, amíg vannak fizikai gázok. Tehát versek sincsenek. De nem is bj, mert annyira szédülsz, hogy leírni sem tudnád őket. Egy régi verset hozok tehát, de csak mert jobban unatkozom, mint amennyire szédülök.

Fésűs

Gondolkozzak rajtad, rajtunk?

Mondd meg, most mégis mi legyen!

Ugye semmiben maradtunk?

Idegen hős vagy szívemben.

LYuk, mit magunkba marattunk?

Lógó lánc vagy a hitemen.

Átok, mit éltet haragunk?

Árny vagy. Eloszlasz hirtelen.

Semmiben, abban maradtunk.

Nagyon szeretlek. Mi legyen?

Ő Loreley, de fésülködik, úgyhogy őt választottam

Mert megint tanulnom kellett volna...

Hihetetlen, de mára is van mit bejegyeznem. Igazából tanulnom kellett volna, úgyhogy írtam. Mert elgondolkodtam azon, hogy milyen különös, hogy magam elé tudom képzelni. De megfogni nem tudom. Megpróbáltam leírni.

Az illatod

Valami szürkéstürkíz, kicsit áttetsző apróság. Lekerekített csúcsokkal. Kicsit piszkosnak tűnik, de csak színéből fakadóan. Egy amolyan kedves kis amorf alakú izé, amivel az ember nem nagyon tud mit kezdeni. Az alakja miatt nem kimondottan kézreálló, haszna nincsen, mégis szívesen magaddal hordod, mert olyan, ami elég kicsi és jelentéktelen ahhoz, hogy ragaszkodni merj hozzá, hogy aztán saját magad töltsd meg olyasmivel, ami nélkülözhetetlenné teszi számodra. Valahogy passzol az összes ingedhez és pulcsidhoz. Még a szemed színéhez is. Főleg mikor belelóg a hajad, hogy aztán azzal az enyémre annyira hasonlító mozdulattal félrekócold.
Olyasmi, amit a kulcstartódra raksz, ékszert csinálsz belőle, berakod a péztárcádba, hisz olyan apró, hogy elvész egyetlen szál cigi füstjében. És összenyomható, mert puha. Ahogy egy szivacs is az. És pont úgy képes finoman megszúrni, megkarcolni egy kicsit. De még az is jól esik, éppcsak emiatt még kevésbé tudod hova tenni. Jó bele fúrni a fejedet, elaludni benne, vagy csak a kezedbe venni, mert valahogy megnyugtat. Főleg ha bekúszik mellé a füst is az orrodba. Mert akkor hirtelen minden a helyére kattan és az ember rájön, hogy te vagy az.

Asperger

Ez most egy hosszabb, elmélkedősebb, magamról szólósabb bejegyzés lesz, úgyhogy készüljetek! ;) akit csak a vers érdekel, odalent találja, akit életem egyik legszebb gondolata (mmint nem mgamtól, mástól), az a szövegben kivasragítva.

Szóval, régi magyratanáromnál kezdeném, aki majd' minden órán előadott egy pár perces monológot arról, hogy az irodalom fikció. És én ilyenkor nagyon szerettem hallgatni (meg amúgy mindig, mert hihetetlenül izgalmas gondolatai voltak és olyan szívvel-lélekkel tanított, hogy tényleg öröm volt egy óra vele), mert teljesen az ő véleményén voltam. Hiszen még ha egy megtörtént eseményt írunk is le a tőlünk tellő legnagyobb pontossággal, már csak azáltal, hogy paírra vetjük, adunk hozzá valami többletjlentést, hiszen valamiért fontosnak tartjuk a kitörölhetetlenné tételét. Nem is beszélve a tudat alatt hozzáadott apróságokról, amiket lehet, hogy mi úgy éltünk meg, ahogy leírjuk, de valaki más egészen másképp. És akkor ott van még az olvasói benyomás, ami már eleve a leíró benyomásán alapszik, de az egyéni megfigyelései miatt egy harmadik verzió csapódik le a befogadóban.
Amit most írok le, az egy vers előtörténete akart volna lenni, de rájöttem, hogy inkább egyperces, mint beszámoló, mert csak én láttam így, ahogy.

Egy kupac matracon hevertem, kezemben egy ötforintossal. Ott találtam. Valószónűleg R. ejtette itt ki a zsebéből, az előbb még ő feküdt itt. 
Már nem fájt. Vagy mi a fene. Persze ez nem lehet igaz, ha így, foggal-körömmel bizonygatom, de szerintem tényleg csak fáradt voltam. Mint minden egyes péntek délután. Igen, már rég felfogam, hogy R.-nek barátnője van, de a vicces az, hogy nem miatta távolodtunk el egymástól, hanem a barátai miatt, akik a fejükbe vették, hogy R. tönkre tesz engem, ha ilyen, hm, bizalmas testi-lelki, friendshipzone határokat feszegető kapcsolatban maradunk, úgyhogy ha kettesben voltunk, mint például akkor délután, akkor imádott. Mesélt nekem, az ölébe ültetett, ölelgetett, csesztetett, kóláztunk és kakaós csigáztunk. De ha a többiek is ott voltak, szinte hozzám sem szólt. De mint mondtam, már megszoktam. És egyszerűbb volt ez az egész úgy, hogy tudtam, hogy szeret. Tudtam, hogy hogy szeret. És ő is rólam. 
M.-mel teljesen más volt a helyzet. M. nehéz eset. De állítólag már nem fáj. Nem fáj, hogy ha részeg vagyok, oda jön hozzám, beszélgetünk, csesztetjük egymást, aztán megnyílunk egymásnak, elmondjuk, hogy mi és mennyire rossz. Hogy akkor az ölében altat el és mikor azt hiszi, alszom, a vállamat simogatja, hozzám bújik. Aztán másfél hét múlva hozzám se szól. Pedig régen szeretett. Tudom, hogy szeretett és ő is tudja, hogy én szerettem. Őt is és R.-t is. És másfél hete azt mondta, hogy R. rossz ember és nem érdemli meg. És asszem, igaza volt. De csak annyit mondtam, hogy én is rossz ember vagyok, mert fájdalmat okozok M.-nek. Pedig igazából csak némán viseltem, hogy ő teszi ezt velem.
Összehúztam magam és lehunytm a szemem. Nem, nem fájt, hogy senki nem akar kontaktusba lépni velem, csak álmos voltam.
Valami tompán puffant a fejemtől alig pár centire. Összerezzentem.
- Megijesztettél - bandzsítottam bele a fölém magasodó M. arcába. Ökle a felemtől pár centire apró gödröcskét nyomott a matracba. Ha hozzá beszéltem, általában érzelemmentes voltam. Teljesen. Mert egyszerre akartam volta elbőgni magam felhalmozódott fájdalmamban és a nyakába borulni örömömben, hogy végre kapcsolatot keres velem.
- Nem akartam - mondta színtelenül és nekiállt a táskájában turkálni.
- Te nem érzed furának, hogy józan vagyok és kommunikálunk?
Ezt lehet, hogy nem kellett volna, de most már minegy. Őszintén értetlenkedett, de ezen nem voltam meglepve. Tudtam, hogy ez lesz. De nem akartam, hogy elmenjen.
- Nézd, szenrencsepénz - mutattam neki pszichopata vigyorral az arcomon. Felsóhajtott és szomorúan belebámult egyenesen a szemembe.
- Az egy ötforintos. És én ezért nem foglak soha megérteni téged. Pedig próbálkozom, de te egy szerencsepézt látsz, én meg csak egy ötforintost. És ezért nagyon irigyellek téged.
És visszasétált a többiekhez. Nem mertem bámulni. Mert sosem merem nézni őt, akárhogy szeretem is. Nem is néz ki túl jól, mégis valahogy gyönyörű az egész lénye, ahogy van. És én sem fogom soha megérteni őt. Pedig most, valószínűleg fogalma sem volt róla, de az én nyelvemen beszélt magáról. A dianosztizált, jól funkcionáló Asperger-szindrómásról, aki aznap már nem szólt hozzám többet.

Ez tegnapelőtt volt. És azóta nem ment ki a fejemből az egész beszélgetés. Mert elgyönyörködtetett és mindenkinek elmeséltem, akivel találkoztam azóta. Ezt megírtam neki éjszaka, a végén zárójelben megjegyezve, hogy remélem, nem ébresztem fel. Csak annyit válaszolt, hogy még ébren van. Most egy hétre megint minden kommunikáció megszakadt köztünk. Bele fogok halni, ha nem tudok vele rendesen beszélni erről az egészről, mert annyira nem tudom hova tenni, hogy most akkor bír-e, vagy sem. Ha megtudnám, hogy nem, sokkal könnyebb lenne. Na, nagyjából ebből született az a kegyetlenül hosszan felvezetett vers.

Öncsalás

Én soha többé nem szólok hozzád,

nem írok neked. Békén hagytalak.

Nem hajtalak, hisz ezek okozzák

a sebzett szárnyú, vad fájdalmakat.

Nem is kereslek, minek is tenném?

Mert bárhogy kéne, akarhatom, de

nem vagy és sosem voltál az enyém.

Fába vájt neved vakarhatom le.

Mire kellenél? Hogy taposs belém?

Úgy, hogy már régen elfeledtelek.

Hisz leszarom, hogy nem nézel felém.

Asszem, soha nem is szerettelek.

Új! Egyszerre készült a mostani és a pénteki versemhez.

Újra termékeny

És hihetetlen! Most megint tudtamírni. Pár napig zsinórban minden nap. De asszem, pont eddig és nem tovább. Múzsa nélkül maradtam. Tényleg nem szabad szeretnem. Egy fizikaórai szójáték ihlette, abban szerepelt a marcipánszív.

Veled

Marcipánszíven csókoltál,

De magamtól ellöktelek.

Féltem. Hogyha túlcsordulnál,

Haragvást telnék el veled.

S körmeimet vájtam beléd,

téptem rád sikoltó sebet.

Tán többé nem nézek feléd,

Nehogy túlcsorduljak veled.

Titkon sírtam éjjel érted.

Ha nem láttál, szerettelek.

Ontom, de nem iszom véred,

Hisz nem lakhatok jól veled.

Rádöntöm, s lángol, mit érzek

Sikolyodban én szenvedet,

s bár semmi láng nem bánt téged,

Ne csordulok, égek veled.

Nem volt jobb rajzötletem :/

Péntekdrukk és éjszakai versolvasgatás

Holnap péntek. Nem tudok aludni. Plilnszkyt olvasok és azon gondolkozom, hogy borzalmas, hogy még csak a közelébe sem fogok soha érni az ő verseinek. Nem vagyok költő. Nem tudok az lenni, mert mindig csak magamra gondolok, olvasókra sosem. Aztán leteszem a tabletet és megrohannak a Pilinszky ízű mondatfoszlányok. Nem tudom, mi közük hozzám, vagy hogy érzem-e egyáltalán őket. Ennyi lesz belőle:

Csönd és jég

Csönd. Aztán valami játszi

fénysugárra húzom szívem.

De jó lenne most kívánni!

Bár saját álmom sem hiszem.

És e csöndet, ezt a fojtót,

megtörni, mint nyár a jeget,

s préselni magamból jó szót

elkéstem és már nem lehet.

Néma vágyak patakjában,

mint a csöpögő jégcsapok

nem tudom m'ért ázik lábam.

Én is csöndből, s jégből vagyok?

Random rondóm

Napok óta azon gondolkozom, hogy hogy fogok ma beszámolni a pszichológusnak az egészen izgi téli szünetemről. Éppen ezen kattogtam akkor is, amikor a vers első sora egyszer csak bemászott a fejembe. Vagy inkább a fülembe. És kivételesen nem szól senkiről, senkihez, senkinek, senki miatt. Nem, ez csak úgy jött. A lehető legőszintébb way to önkifejezés.

Rondó

Könnyesre kínzott két kerek szemet

(két kerek szemet)

mécsesed felett képzelek neked.

(képzelek neked)

Mikor elfújod, még veled leszek.

(még veled leszek)

Füstjében fojtó félelem nevet.

(félelem nevet)

Emlékeznél, de képem elveszett,

(képem elveszett)

aludnál, s azt is éberen teszed,

(éberen teszed)

visszahúznál, de félted lelkemet.

(félted lelkemet)

...mégsem vágsz hozzám Égveledeket.

(égveledeket)

Régi álom a halálom

Elővenni a régi múzsát, leporolgatni, kifényezni, elfelejteni neki minden kis hülyeséget, azt hogy tudtad utálni és ignorálni is, miközben igazából nem szűnt meg a verszeid örök témája lenni. Csak épp minidg másképp szóltál róla. Végigment vele a rajongási periódus a bálványozástól a fájdalmas hajkurászáson át egészen az elsőre kissé ijesztőnek tetszőelengedésig. És most megint kezdődik. Node előről, boldogan, egyelőre önmagam rágása nélkül, hiszen még benne se vagyok igazán. A környezetem félt. Félt, hogy megint visszaesek az általa generált sokadszori depibe. De nem, nem nem hagyom magam, mert olyan lettem végre, mint a lepke, akit megvadít a villanykörte fénye... (bocs az idézetért, csak úgy eszembe jutott, valahogy most rám talált.)

Nem érdekel

mit és mikor mondott nekem,

hol baszta el véglegesen,

mit kattantott tönkre bennem,

kikkel kellett összevesznem,

hogyan aludt ott, ölemben,

majd tiltotta, hogy öleljem,

s m'ért gúnyolt ki sunyin, csendben,

mikor pillantását csentem,

s hogy m'ért kellett nem ismernem,

hogy ne öljön megint engem,

s mégis hívott, ott fekhettem,

s simító őr volt felettem,

m'ért nőtt ezért a szememben,

és hogy nem szabad szeretnem,

hogy róla hányszor letettem,

nem tudván, hogy ott lehettem,

hova mindig vágyott lelkem,

Holnemvolt, az ázott szellem,

s hányszor kellett felveretnem

álmatlanság-fellegekben,

s mást győzködnöm, nem szeretem,

s tükörképem megnevetnem.

Igen, ezt mind elfeledem.

Tudod miért? Mert szeretem.

Régi, még őnálló rajzként töltöttem föl, anno.

Csak most ideillik. Legalábbis nekem mindenképpen.

Álomkulcs

Szilveszter óta nem alszom. Mármint a 31-e előtti éjszaka óta. Felébredek, zakatolok, forgolódok. Álmomban menekülök az álmaim elől, hogy aztán arra ébredjek, hogy már megint monotonon mondogatok magamban mindenféle marhaságot (mármint dalszöveget, de akkor nem jött volna ki a remek alliteráció). És pár napra megint elhiszem, hogy olyasvalaki szeret, aki egy éve szimte szakadatlanul csak fájdalmat okoz. A arác a pulcsijaival... Aztán kiírtam magamból mindent és azóta először nyugodtan aludtam. A végére nagyon nem vagyok büszke. Az szar lett... :/

Arcomat

Arcomat

ismét a szürkébe temettem.

Harcomat

én játszom magammal le bennem.

Nem szabad,

jól tudom, nem szabad lebegnem.

Nem szakad

semmi lánc. Ez maradt: szerelem.

Szerelem.

Kibaszott, kavargó képzelgés.

Szeretem,

s ő erre fél éve még nem kész.

Nem szabad,

jól tudom, neki kell. (- M'ért nem lépsz?)

Nem szakad

fel a kín. Ez marad: mérgezés.

Rózsaszín

mérgezés. Öngyilkos, fullasztó.

S jó a kín.

Édes, és hiába dúl a szó:

Nem szabad,

jól tudom, de hiszem, úgy a jó.

Nem szakad,

mi láncol. Ez marad: túl nagy. Óh...

Egy rohadt, visszatérő emlékkép

A történet tesója nagyságrendekkel jobban sikerült, mint ez. Talán mert es sokkal személyesebb lett. Az valahogy mindig megöli az ilyeneket, sajnos. Még ha utólag szerkesztem is :D

A Kleptomániás Kockásinges Krapek

Sokmindent lopott tőle. Persze kezdődhetne a felsorolás költőien is. Lopott pilllantások, csókok, percek. De nem, mert az a kockás inges srác tényleg lopott. Tárgyi értelemben. Egy régi számítógépházban dugdosta a tárgyakat, amüket másoktól zsákmányolt. A fehérnemű és egyéb ruhadarabok, parfümösüvegek, és ehhez hasonló dolgok tömkelege. A lány azóta valószínűleg már rég elfelejtte a kockásinges srácot a maga nagyot érző világos szemeivel és persze az elemelt tárgyakkal együtt. A másiktól is rengeteg ereklyét gyűjtött be. Többek között egy sárga hajgumit, ami azért volt nagy kincs, mert az a lány azóta olyan rövidre vágatta a haját, hogy lehetetlenség lett volna brmennyit is összefogni belőle. És persze jócskán akadtak ott mozijegyek, régi italosdobozok, szilánkok és cserepek, egy-egy szép kavics, egy üres tintásüveg, melynek tartalma a rövidhajú lány zsebébe borult egyszer, egy nyaklánc, amit egy barátnője kapott a fiútól, akivel azóta már eljegyezték egymást. Szárazbarát. Igen, volt egy pár olyan lánnyal is dolga, akikről pontosan tudta, hogy sosem fogja ÚGY bírtokba venni őket. Hogy miért volt ennyire biztos benne? Ő sem tudta igazán. Megint ezen járt az agya. Egy szilikonkarkötőt babrált éppen, miközben bámult kifelé az ablakon. Villámlott, de a dörgés csak nem akart jönni. Talán túl messze volt még a vihar. A karkötő nem az első lánytól való volt, még csak nem is a rövidhajútól, vagy a nyakláncostól. Bár valahogy hasonlóan érzett iránta, mint az előbb felsoroltak iránt. Igen, mit mindnnyiuk iránt. Egyszerre szerette úgy, mint egy régi, emlékeiben idealizált szerelmét, mint egy régen áhított, s végre megnyert társat, mint egy valódi testi-lelki jóbarátot, akihez nem mert hozzáérni, nehogy porrázúzza kapcsolatukat, s talán mint valamiféle testvért. Egyszerre. Cseppek koppantak az ablakon. Lustán, már-már elmélkedősen.
Néha maga sem értette. De mintha azáltal, hogy eltulajdonított tőle dolgokat, egyre közelebb próbált volna kerülni a megértéséhez, vagy valami ilyesmi. Valószínűsítette, hogy tőle tulajdonította el a legtöbbet. Igen, a kockásinges srác másoktól is lopott a tárgyakon kívül öleléseket, törődést, időt, ilyesmiket. És igenis lopta, mert úgy és olyan csendben, szinte elemelte őket, mintha semmi joga nem lenne hozzájuk.
Erre most jött rá a karkötőt csapkodva kézfejéhez. Nyögve emelkedett fel, hogy teljesn becsukja az eddig bukóra nyitott ablakot. Nagy zuhé ígérkezett.
A lány esetén, hozzá kell tennünk, nem is volt joga, úgynevezett eltulajdonításhoz, noha az szívesen adott neki bármit. Mégsem volt tiszta a cserekereskedelem köztük. Hisz nem volt az övé és ő sem a lányé. Tehát lopott. A karkötőt, amit épp babrált, egy pár üdítősüveget, leszakadt gombokat, füzetlapokat, egy tollat és sok-sok satöbbit. Az ő paklijából való volt a nagy becsben tartott kőr dáma is. Melyik másik lapot is emelte volna el...
Most már a dörgés is jól hallható volt. A kertváros kutyái szűkölve kerestek fedezéket maguknak. Kinevette őket. Gyűlölte a kutyákat.
Az egyetlen lény volt, aki előtt meg sem próbálta titkolni a kleptomániáját. De nem ez volt a különleges a lányban, hanem az, hogy életében először miatta érzett bűntudatot a lopás miatt. Nem azért, mert érzéseket, törődést csent tőle, miközben ezt mások is megadták volna neki. Nem is azért, mert kis híján a szívét rabolta el, noha ez is csak amolyan szado-mazo-szerű játék lett volna, mint gyakorlatilag bármi, amit egymással csináltak. Egy éjszakát lopott tőle. Nem, nem abban az értelemben, ahogy ezt a szót az eufemizált népművészet a pornográf tartalom kiváltására használja, hanem egy sokkal kevésbé metaforikus értelemben.
Odakint leszakadt az ég. Akkor is és most is.  Eső volt, sötét és hideg. Talán némi fájdalom, egy kis elhanyagoltság. És ő ellopta ezt a lánytól. Az egész éjszakát. Pedig pontosan tudta, hogy a tőle pár utcányira lakó magas, szőke srác hogy bámul a pici, reszkető lány után. Mert a lány elvitte a pulóverét és az esernyőjét. Meg talán mégvalamit. S az éjszakával együtt a kockásinges ezt a mégvalamit is ellopta. És utólag gyűlölte magát miatta. Dühösen tépte a függönyt az ablaka elé. Nem akart többé esőt látni.

Ezt rakom, mert ez van a másiknál is :)