Lehet, hogy tanulnom kellett volna...

Négyes. Az egyetlen tételt kaptam, amit tudtam, hogy nem tudok ötösre. De tudhattam volna, ha nem egész éjszaka a bartnőmmel dumálok. A pótnővéremmel, akivel pontosan ugyanazok és pontosan ugyanúgy megtörténtek.

Rózsakertek alatt

Valahol a rózsakertek

alatt, hol a kósza lelkek

bíbor-illó ködök csupán,

ott ringanék kölyök-bután

világom végső hintáján.

Szakadatlan, míg a földre

nem hullt minden csillag, s ölbe

nem fektet szőke fejeket

az esőn ázott szeretet

világom végső hintáján.

Lengnék, mint a lógó lelkek.

Jéghideg és forró percek

szántanák a hátam sorban.

Egy éven át fáradt voltam

világom végső hintáján.

Valahol a rózsakertek

alatt sohaóra telhet.

Csak te tudod, e hely hol van,

hisz ha voltam, veled voltam

világom végső hintáján.

Variációk egy témára

Több mostanság nem tellik tőlem. Levegőt venni sincs időm, s ha valahogy mégis sikerül tollat, papírt/tabletet a kezembe venni, hát tanulok. Meg aztán mindanom sincs mit, mert senki nem képes tisztességesen összetörni a szívemet. Ha nem kellek, nem kellek, viszonylag gyorsan feldolgozom és csak óvatosan álmodozok. Talán tényleg van abban valami, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Egy baj van. Így nem lehet fájdalmas verseket írni. Íme a példa rá, hogy hiába próbálkozom:

Újabb utolsó

Olyan nagy. Ha megölel,

akárcsak egy fekete,

rámboruló pulóver...

S én úgy temetem bele

arcomat a lényébe,

mintha végleg kétségbe

estem volna, s ő lenne,

ki nyugodtra ölelne.

És csak szívom reszketve

tiszta gyermek illatát,

és ez csempész lelkembe

egy legújabb kishalált.

S hogy a fejem kezében

kényelmesem elférjen,

összehúzom magamat.

Megszűnik az akarat.

Érzem, megint meghalok,

hideg kúszik hátamon.

Hetek óta elhagyott,

s én még mindig láthatom.

Ez egy újabb utolsó

búcsú, melyben unott szó

hiába cseng nyelvemen.

Ha megy, ha nem, szeretem.

És ezt pedig a pillnat szülte, melyben rájöttem, hogy ez bizony nem fog menni. Nem bírom rendesen kifejezni magam. Abszolút magamnak írtam, magamról írtam és tudom hogy rohadtul senkit nem érdekelnek, csak ki akarom fejezni vele, hogy mennyire nem megy mostanában ez az érzésleírósdi.

Kitérdekelős gondolatok

Megpróbáltalak rímbe szedni. Aztán feladtam és novellával próbálkoztam tovább, de valahogy pont akkor hagy el minden ihlet, amikor rólad lenne szó. Hogy öntsem szép szavakba, hogy mi fog el, amikor megölelsz és az utolsó szusszt is kipréseled belőlem miközben a hajamat simogatod, én meg ösztönös kényszert érzek rá, hogy hozzád dörgölőzzek és egyszerűen beléd bújjak. Olyan vagy,mintha te magad lennél a pulóvered. Egy nagy fekete, szívfacsaró gyerekszagtól illatos pulóver. Kapucnival, hogy tetőtől talpig elborítson. És az a rettenetes remegés, ami ilyenkor valahonnan gyomortájról indul,majd szétterjed a tagjaimban, pedig valami kósza szélszerű dolog, ami beeszi magát a pulóver alá. És ilyenkor úgy kellesz nekem, mint azok a bizonyos nagy fekete pulcsik a téli reggeleken, amik csak néha az enyémek.
Te is csak néha vagy az enyém. De akkor meglepően nagyon. Főleg ahhoz képest,mint ami régen volt. Nem értem, mi történt veled. Mitől lettél egy varázsütésre az egyik legjobb fiúbarátom. Vagy mi a feném... Az a valakim, aki simogat, ölelget, a mellemiet bámulja, összenevet velem. Aki nekem ír, ha kétségbeesett, vagy ha végre sikerült megoldania valamit. Vagy ha csak unatkozik és meghallgatja, mit csináltam aznap, visszakérdez, aztán ő is mesél. Aztán nevetünk. Nevetünk egész addig, míg rá nem döbbenünk, hogy te már gazából itt sem vagy. Hónapok óta elvagy menve és akárhányszor látlak, utoljára látlak. Így megy hét hét után, és én minden áldott alkalommal egy kicsit meghalok, amikor elköszönök tőled. Aztán minden kezdődik előről. És már nem szenvedek, vergődök, dobálom magam és ordibálok, hogy nem késő. Mert késő. Tudom hogy hiába és tán épp ezért olyan vörös, mint még soha, olyan nehéz és édeskés szagú, mégis olyan könnyű ködként mindent átjáró és elrejtő érzésekkel szeretlek.

Reggeli

Egyik reggel rohdt nagy köd volt. Ez nemtom, honnan jutott eszembe, amikor mentem át ma hajnalban a zebrán. Aztán bennem volt, hogy mi lenne, ha megállnék ott egy fél percre. És mi lenne, ha a közeledő kocsi nem venné észre, hogy ott ácsorgok.

Mi lenne?

Mi lenne, hogyha most

valami erő a villamost

tétova testemre hajtaná,

s így esnék be alá?

Betörné fejemet,

s bár élni annyira szeretek,

tagjaim törve és véresen

venné el életem.

S hogy a hír elterjedt,

siratnák az éppnem gyermeket.

De ti csak várjatok pénteken!

Többé nem érkezem.

Megint találtam egy füzetet

Intertextualitás. És ha intertextualitás, akkor Ady: A Tisza-parton. Ez az én verzióm. Mikori lehet? Olyan tél közepét saccolnék. Vagy májust. (De azért utánanéztem, és kiderült, hogy mégiscsak a márciusi depim közepén született valszeg. Fura...)
A rajz viszont egészen tutira májusi. Ez egy szerencsés módon rég elfeledett, kedves hősöm. A Vándor. Őt is ma találtam meg.

Eltévesztett folyó

Mennék a Tisza partjaira,

hol álmaim nem kísértenek.

Remeg a Szívem, az a hiba.

Érted nyúltam, el nem értelek.

Füst már a láng, lám, hervad e fény,

durván fújták el mécsesemet.

Nincsenek csókok, nem vagy enyém...

A Gangesznél hát mit keresek?!

Emlék

Mit csináljon az ember, ha másnap 40 irodalom dolgozatot ír? Fejezze be a darabját (mondom BEFEJEZTE A DARBJÁT!!!! Történelmi pillanat (felülmúlja azt a tényt is, hogy életemben először szavaztam :D ), pezsgő, meg minden. Más kérdés, hogy még átnézetem pár emberrel, hogy kiszedjem azokat a részeket, amik nagyon valós emberekre utalnak, illetve amik gázak :D ), jusson eszébe egy leírt beszélgetésről egy több, mint fél éves emlék és írjon belőle egy újabb rém középszerű és egocentrikus verset (jólvanna, öt perc alatt írtam meg kb. Jobbra nem volt időm)! Ez az én receptem az irodalom ötösre.

Alpe D'Huez

Dühös voltam. Sedre gyermek.

Haragos, mert nem szerettek,

dacos mert azt hittem, hogy vagy

megkaplak, vagy elvesztelek.

Messzi bércek viharában

síléceken vitt a lábam.

Csúsztam én, de nem engedtem

abból, amit kitaláltam.

Játszottunk, de én elhittem,

ha rám néztél, végre minden

úgy van, ahogy elképzeltem.

Ez álmom is felég bennem.

Most könny helyett egy emlékem

maradt csupán: fenn a bércen

hószikrákat túlragyogó

arany borostád a fényben.

Reszkető

Végignézni egy filmet, olyan hosszan beleborzongani, hogy órákig kitartson a hideglelés, majd a mondanivalót gondosan kiszelektálva a filmélményből és a maradék genyedző szerelmes csöpögést ezzé a hányingerré sűríeni... Az egy nagyon-nagyon jó film rémes meggyalázása. De egyszerűen nem tudtam mmással leállítani a borzongást. Sajnálom.

Isten tudja

Isten tudja,

minek e szó,

m'ért gondolok,

m'ért lenne jó

öledben heverni,

ölelni, nevetni,

illatod érezni, 

szívedet hallgatni,

csak meglátni téged,

hogy gorsul légzésed...

sírni a válladon,

futtatni álladon

finoman egy ujjat...

nézni a szemedbe,

látni, hogy nekem te,

vagy azt hogy én neked...

karodba borulni,

öledbe kuckózni,

tudni, hogy bízhatok,

súgni, hogy itt vagyok,

vagy csupán hallgatni

teveled hallgani

napokig, évekig...

Isten tudja,

én nem tudom.

Hisz se rímem,

se ritmusom...

Lázálom

Bár lázasan csináltam végig a mai napot, amikor az egyik barátnőm elkezdte dúdolgatni, hogy

,,Az én szívem nem fáj,
nem fáj, mert nincs is már."

ami a suli volt diákjaiból álló zenekar egyik számának (ami igazából a Kaukázusé) két sora, akkor nagyon rápörögtem. Aztán a rápörgésből kézfejfirka lett, abból emlék és végül ez.

Bűnbánat

Álmomban égő kártyalapokról

gyújtottunk cigit, állva a pokol

kövei közt egy bazalttornácon.

Te adtad, pedig nem is dohányzom.

Nem szóló szánkból szivárgó szellem

a kénes szélben vad táncra kelten

huhogott minket körül a sötét

bűnöknek dobva ránk szöges övét.

S riadtn néztünk egymás szemébe.

Tükörbe tükröt, kéket a kékbe.

S valltuk egymásnak, az Eretnekek;

azt, hogy szerettél. Hogy szerettelek.

Rózsaszín

Talán mert napok óta nem bírok a rekedt suttogáson túlmutató hangotat abszolválni, talán mert máshol (is) veszítettem el a hangom, napok óta szavakról , megszólalástalanságról próbálok - főleg unalmamban - írni, de nemigen megy. Ez a nagyüzemi verskibocsátás nem az én műfajom.
Aztán a megnémulásról eszembe jutott Tavaly. Csütörtök lehetett, október 17. talán. Stresszben voltam és sokkban. Elment a hangom, amkor a legnagyobb szükség lett volna rá. Aztán jött a hír: a srácnak, akiért odáig voltam, barátnője lett. De csak jóbőven október után volt időm bőgni miatta. Jézusom, de hülye voltam már akkor is! És a java csak utána jött. Most már csak röhögök az egészen. Mert megtehetem. Akkor kb hetente megnéztem a Pink Floyd féle The Wallt. Az ugyanis a kedvenc filme. Úgyhogy az egész akkori hangulatomba beleivódott. De ez az összefüggés csak azután esett le miután a megírása után egy pár órával visszaolvastam.

Az októberi fal

A Semmi magam vagyok.

Hiába az anyagok

fala még a fejemben,

ha a néma csend lettem.

Kezeimet imára

kulcsolnám, de hiába.

Se dalom, se istenem;

némaságom sincs nekem.

S dúlhat bennem akarat -

repedezett körmökkel

kaparom csak a falat -

üresembe karomat

belenyújtva maradok

körmöm alatt vakolat.

Csöpögés

Na, ilyen taknyoló-nyáladzó verset is ritkán írok. Utálok csöpögni és közhelyeskedni, ráadásul nem is áll jól nekem. Másoktól is nehezen (vagy inkább ritka az olyan ember, akizől) tűröm. És most mégis. Tán Pilinszky Bűn című versének hatása, ami hetek óta eszembe-eszembe jut, de csak ma reggel jutottam el odáig, hogy meg is keressem szépen. Vagy csak úgy eszembe jutott reggel a suliba sétálva az első két sor és az agyam szétunás közben ezzel kötöttem le magam inkább irodalmon, mivel a hangom teljes hiánya miatt aktívan részt venni nem tudtam az órán. Aztán amükor hazafele a trolin ejeztem befelé és eszembe jutott, hogy tudnám nem meghaszuttolni magam és kerekíteni belőle valami nyomott, kesergő vackot, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Néha közhelyeskedni is kell. Még ha ilyen középszerű vers is az eredménye. Jót tesz a leléknek. Állítólag.

Megváltás

Ha a bűn jóvátehetetlen,

te hogyan teszel jóvá engem,

ahogy szemedet rám emeled?

S én elhiszem, hogy tán lehetek

oly hangtalan és fehér megint,

ki világra nem szemén tekint.

Rebbensz, mintha nem messiásom

lennél és én csak messzi álom,

s gyermeki kezed romlott testem

köré fonódva fog most engem.

Kiprésel füstöt és sörszagot,

melyektől mindig csak köd vagyok.

Liliom lényem testet lassan

ölt, s gyermeki szád romlott ajkam

égő, céda vörösét csókkal,

romlott lelkem göröngyét bókkal,

gyermek szíved száz szóvirága

simítja megint lágy-tisztára.

Szívemet, azt az örök törött

húscafatot a ködök között

megtalálod, hisz neked játék

a ráboruló ezer árnyék

karmai közt kincs keresése.

Hiába mondom, ne menj érte.

Jóvá teszel, mint bűn, ha lennék,

mi tompul, ha letűnt az emlék.

És én maradok csendes-fehér,

hogy Pygmailonként szeressél

gyermeki szívvel, gyermek szemmel,

ki mentettél, kit megmentettem.

Blogkritika, vagy valami olyasmi (otthonmaszturbalok.tumblr.hu)

Na, ilyet se csináltam még. Hiszen miért is csináltam volna? De ma az egyik ismerősöm megint kirakott egy verset Facebookra a fent említett hangzatos nevű, mostanában napról napra egyre népszerűbb otthonmaszturmalok.tumblr.hu-ról, és miközben folyamatosan pörögtek az agyamban a Hollywood Hírügynökségen nevelkedett kritikai megállapításokat tévő mondataim, megint fél óráig nyáladzottam az ottani "verseket", aztán megint eljött az a pillanat, amikor lecsaptam a tabletemet az asztalra és kijelentettem, hogy ezeket egy egoista barom írja (amikor megtudtam, hogy egy lány az illető, ez a véleményem gyökeresen megváltozott) és hogy ilyet márpedig bárki tud. Vagy csak végigborzongat a féltékenység, hogy ő miért tud így elkapni dolgokat, mikor én nem és eszembe jutott a stílusról valaki, akire gondolva még mindig elfog a viszolygás.

Azt hiszem, az ilyet bárki tud-kijelentéssel kezdeném. Megpróbáltam a stílust lekoppantva én is megalkotni a saját otthonmaszturbálós-versemet. Íme:

a hátsó lépcsőn ülök
egy néha felvillanó neoncső alatt
és egy megfagyott
majd újra megolvadt
Sport szeletetből harapok néha egyet eltűnődve
hogy vajon ezen vagy az egyel feljebbi
fokon ültünk-e
két éve
amikor papírrepülőket hajtogattunk
a barackos muffinom papírjaiból
és te a mellkasodra húztad a fejem
én meg a dupla pulcsidon keresztül is
hallottam hogy dobog a szíved

közben bevallom a mellettem ülő porcicának
de csak mert olyan
szipmatikusan ül mellettem
hogy reggelente meg najó
néha éjszaka is
amikor nem tudok aludni
megnézem a fészbukodat
hogy szerelmes-e beléd megint valaki
hogy elhúztál-e már az országból
vagy hogy világít-e
az a zöld lámpácska a neved mellett
és megkísért a gondolat hogy rádírok
mint a régi szép időkben
amikor átdumáltuk az éjszakát

aztán azt is hogy
igazából kibaszottul utálom
a Sport szeletet
mert tudom hogy az a kedvenced
neked meg a kurva anyádat
hogy lusta voltál szeretni engem

Sajnos nem tudok a külső szemlélő pozíciójából rátekinteni, hogy eldöntsem, tényleg ugyanolyan-e. Ami biztos:

- céltudatosan mellőzöm az összes írásjelet és nagybetűt
- nem is beszélve a rímekről és a ritmusról (amik hiánya miatt tettem ki amúgy az idézőjelet a bejegyzés elején. Én ugyanis ezek nélkül általában ( mondom ÁLTALÁBAN) csak random feldarabolt mondatokként szoktam értelmezni az alkotásokat)
- leírom a beszélő jelenbeli helyzetét, ami szintén jellemző vonás
- általam proli-romantikusnak nevezett (vagyis napjaint egy kicsit kopott, a tinédzseréletből merített helyszíne és tevékenysége, mely attól lesz romantikussá, hogy az arra visszagondoló fél az emlékei miatt pozitív képet fest róla. Számára az ott és akkor kettesben eltöltött idő emléke szépíti meg) képet festek le egy múltbéli eseményről.
- a végén pedig vonok egy gyors párhuzamot akkor és most között.
-nem mellőzöm a hirtelen felcsapó indulatot, ami az addigi hangulattal szinte teljesen ellentétes
- az alpári kifejezésekről (amiket én most csak kizárólag a stílus leképezése miatt írtam le, mert amúgy utálom, ha egy lány indokolalanul káromkodik) nem is szólva.

Sum.
Ezek nem versek, még csak nem is egyediek, ráadásul több ponton indokolatlanok.

Sum2.
Ezek az alkotások olyasvalamit kapnak el, amit ennyire eddig talán még senki más. Ezt beismerem, és az sem véletlen, hogy sokak (köztük én is) szívesen figyelgetik és saját élményeikre, érzéseikre ismerve bennük nem kis katarzisokat élnek át olvasásuk közben.
Viszont én egy idő után soknak kezdem érezni őket. Vannak nagyon-nagyon jók köztük, amikre tényleg azt mondom, hogy na, rím, ritmus ide, vagy oda, ez olyasvalami, ami megindokolja a hiányukat, mert ezek nélkül lesz egyszerűen ZSENIÁLIS. De vannak azok, amikből hármat egymás után olvasva az az érzésed, hogy még mindig ugyanazt az indokolatlan, egoizmustól csöpögő, alpári, öncélú farokverést (csak hogy visszacsatoljak a címre) olvassa az ember.

All in all: JÓK. Nagyon. De nem ekkora mennyiségben és nem ennyire. Valahogy úgy ugrálnak egyetlen téma körül, nem tudván túllépni, mint macska a túl magasra tett rántotthal alatt. És ez néha sok nekem. Ahogy az is hogy konzervatív verskedvelőként nagyon nehézkesen birkózik a gyomrom a költői képek és kifejezőeszközök zömének hiányával.

Tegnapról

Álmomban verset írtam életem minden apró részletéről. Két napon belül ez volt a második versírós álmom. Aztán felébredtem, megetettem a macskákat (meg magamat is, mert tegnap 6-7 pogácsa (ráadásul a nagyrészét kilopták nekem) egy tányér leves és egy melegszendvics volt az összes táplálékom). Aztán visszaaludtam és akkor meg azt álmodtam, hogy bárki olyasvalaki, akivel nem beszélek személyesen napi rendszerességgel, ha odajött hozzám, eltűnt, amint átlépte a 2 méteres körzetem határát.
És ezeket kizárólag azért írtam le, mert valahogy fel kellett vezetnem ezt a verset. És azért ilyen hosszan, mert valahgy megszerettem. Valahogy elkapott egy pillanatot, vagy méginkább egy ilyen tábortűzi életérzést, még ha csak fiktív is. Ilyen ritkán jön össze nekem. Igazából csak egyetlen ilyen jut eszembe. Ez egyfajta folytatása, actually.

A csillaghullás után

Emlékszel-e még bánatos balladák*

éjszakájára, mitket meghallanánk

tán, ha a tüzet meggyújtanánk újra,

és úgy, mint akkor, ülnénk összebújva?

Hallgattad dalom, szájtátva, nem szólvan

Hercegekről és hullócsillagcsóván

Szívem raboló, kék szemű hősökről,

s mondtam, hozzájuk ti úgysem nőttök föl.

Vándorokról és fájdalmas képekről.

Láng táncolt rajtam, mikor rád néztem föl.

Hogy m'ért hallgattad, azóta sem értem,

Herceg, vagy Vándor tetszett-e mesémben.

Ám vége lett a dalnak és táncnak.*

Megjött az eső, meséim szétáztak,

s hiába szállt száz szikra szét a szélben,

nem volt több Herceg, nem volt hős mesémben.

Jött a Hold fénye, s vele százak álma.

Hová emeltél? Míly piedesztálra,

hogy hallgatsz, de ha meséimnek vége,

lesütött szemed akkor rám nem nézne?

S hiába kérlek, hogy mesém elázva,

nem akarsz, nem tudsz újnak lenni tárgya,

csak leülsz elém, mint mohó kisgyermek,

istene lenni nem mersz az istennek.

*egy-egy sor a Punnany Massif Élvezd ill. egy orosz nápdal a Szása c. remek és hihetetlenül hangulatos dalokból :)

Nagykor

Tegnap felnőttem :D mármint komolyan. Kicsit rossz közérzettel, kicsit sárgán, kicsit savanyúan, de megtörtént. Most már annyira szépnek tűnik így visszanézve az a nap. A sok-sok köszöntésre végül olyan kellemesen bizsergető visszagondolni. Kincskeresést csináltam a barátnőimnek, s ugyan egyszer már volt hasonló postom, amiben meg is osztottam a kincskereső verseket, most inkább nem teszem. Túl sok bennük a belsős poén. Valahogy mégis olyan céltalan-parttalan maradtam és akkor írtam ezt a verset is. Ez még azelőtt volt, mielőtt írtak/hívtak volna, hogy nagyon, de nagyon sajnálják, de ezért, vagy azért elmaradt a felköszöntésem.
(Hűűűű, erről eszembe jutott basszus egy régi versem, úgy egy évvel ezelőttről, aminek már most érzem, hogy írni fogok egy tesót, mert az az egész helyzet most annyira inverzen játszódott le a tavalyihoz képest)
Nem szerem a hosszú sorokból álló, hosszú versszakokat. Olyan érdektelenné tesznek az egyhangúságukkal. De ez most valahogy így sikerült.
Amúgy meg: ÚJRAJZÚJRAJZ!!!! (mostanság alkottam egy párat, igyekszem nem lustának lenni és lassan feltöltögetni őket)

Címzés nélkül

Kinek és minek? Hova és hogyan?

Félkövéren, vagy dőlten, vékonyan?

Géppel, vagy kézzel, Fekete könyvbe,

mit szétáztatott e szemek könnye?

Csendes legyen, vagy ordítón fájjon?

Unalom írja-e az órákon?

Kereszt, vagy páros, esetleg bokor

legyen a ríme, amin elbotol

a végén úgyis mondanivalóm,

s magamat benne már alig hallom?

Bécsbe, vagy Svájcba? Neked, vagy neki?

Vagy az országból, városból se ki?

A Bétékára, vagy Béjemere-re?

Mondjam-e bele a két szemedbe?

Rejtsem a színpan deszkája alatt,

s karcoljam-e ki ezzel a falat?

A klubba, vagy a tesiterembe,

hol ki barát volt, el is feledne?

Vagy ez is fiók, szekrény mélyére?

Pontot m'ért tegyek ott a végére?

Csillagok, vagy kék szemek fényéért?

Azoknak, akik lazán széttépték

mindazt mi tőlük, belőlük épült?

Mi legyen a név, mi benne sért fült?

Neked, vagy mégsem? Egy másik Te-nek?

Kikből legyenek az új istenek?

Ki legyen buta metaforává,

mely üres, de az időt jól állná?

És ha nincs válasz, hát kinek, minek,

hova írjam üres verseimet?

Betegen

Tegnap este betegség előtti álmom volt. Csak rohantam, azt se tudva, mikor vagyok ébren és mikor nem. Aztán nem tudtam visszaaludni, annyira fájt a torkom. Akkor írtam ezt. Valahogy ilyen hangulatú volt az egész álmom.

Évmúltán

Herceg, hát hiteddel hitemet hantoltad?!

S sírhattam százszor is szépszavú dalt rólad,

te csupán révedő szemeid kékjével

fejem, s dalom felett ködösen néztél el.

S most mégis itt állok, mosolyba dúdolva.

Azóta kelt másért új szárnyon új nóta,

de vörös illatú köpenyed a hangom

elnyelte, nem szabad, csak téged akarnom.

Hallgatok, mint a sír, amelybe hitemet

hiteden huzatva, haragvón vitetted.

Lám, most hogy elsírtam megtépett lelkemet,

s meg már nem rebbenek, pont most kellek neked.

Jót éreztem tegnap este

A péntek csodás nap, csodás emberek és csodás történések lehetőségével kecsegtető. Ezeket vgy imádom, vagy kicsinálnak. És most valahogy annyira jól éreztem magam, mint ahogy legalább egy éve nem sikerült. Minden és mindenki olyan rendben volt.
Karácsony-hangulatom lett, ahogy dőlt be a hideg az ablakon és az összes ember illata összekeveredett a fűtésével. Hirtelen sírni akartam örömömben, ahogy éreztem, hogy az elmúlt két év teljesen tökéletesen nyom nélkül távozik belőlem és nem marad más hátra, csak egy csapat idegen a hibáim és a titkaim ismerete nélkül.

Klubest

Múrva csikordul,

s újra kicsordul

rég áhított kis

kristályos könnyem,

kedvesen, könnyen,

ahogy a percek

folytak egykoron

veletek, Herceg.

S most mind eldobom.

Futom a sötét,

monoton körét

szemben a széllel

a vörös salak,

s az örök falak

csendes kertjének.

Így vagyok szabad.

Nem az emlékek

zárnak. A falak.

Párhuzam

Bukásszag van. Öttel ezelőtti bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy másfél éves versem, amit az olasz csereúton írtam. Emlékszem az érzésre, ahogy csak úgy jöttek a sorok egymás után és sehogy sem bírtam megfogni, kihez szólok. Munkált bennem a régi bálvány halványodó képe és valami olyan helyretétetlen érzéstömeg, amit egy hónappal rá sikerült megfognom, amibe 2 hónappak később majdnem belehaltam és ami miatt további egy évet töltöttem kb. masszív haldoklásban. A másfél évvel ezelőtti után egy hónappal vokt egy vers. Napokig, tán hetekig terveztem a megírását, de csak nem sikerült. Talán mert nemmmertem tárgyat keresni az érzéseknek benne. És ez az egész annyira rárímel erre, amit most rakok fel. Hogy nem bírom megfogni, kihez és hogyan szóljak, mert még minden érzés olyan csendes, tétova. És hogy napok óta próbálok belekezdeni, de pár sor után valami mindig megakaszt. Pedig tudom, mit akarok mondni, csak azt nem, hogy hogyan. Félek. Ahogy akkor is.

Tudom

Tudom, hogy nézel.

Remegő kézzel

hiába kezdek közhelyeimbe,

nyelvem a cica közben elvitte.

Tétován rebben

a dal. Más lettem.

Tudom, hogy neked

perget rímeket

úgyis az összes gondolatrokka,

s te csalsz tavaszi mosolyt arcomra.

Éjjeli képek

téged idéznek.

Tudom, hogy egyszer

úgyis meglesel,

könyvecském kulcsát elcsened csendben,

s magad nyomára lelsz eme versben.

Bele jeleket

már nem tehetek.

Tudom, a szavak

csak arra vannak,

hogy jól hallgasson velük az ember,

s hol már a túlzás vegyül a kedvvel,

kifolyik tollam,

s maradsz titokban.

Éppen a töritételeket dolgozom ki...

Szóval, folytatódtak irodalomórai kalandjaink a csoportmunkákkal, amikor is a Ballada Írisz fátyolához c. verset elemző szimpatikus fiútársaság két tagja is majdnem lenyelt keresztben, mikor meg merészeltem kérdezni, hogy ki, vagy mi a versben megjelenő Herceg. Válaszolni persze nemigen tudtak. Onnantól kezdve úgy döntöttem, nem érdekel, kitalálom magamnak.

Herceg, hátha megjön a tél is

Herceg, hátha megjön a tél is,

s elfelejted, ki is volt Írisz.

Szivárványfátylát elragadtad.

De ő még ragyog, ragyog mégis.

Herceg, hátha jössz te a téllel,

s fátylával Írisz ruhát bérel.

Jössz, s hozol neki jégvirágot;

szilánkja színes szívet tép fel.

Herceg, hátha jön majd a tavasz,

s nem vegyül többé zajba panasz.

Futsz az alpesi havak közé,

s Írisz után már hiába kapsz.

Kívánságkosár

LadyLossnak, aki még tegnap kérdezte, hogy felrakom-e ezt a verset, amit irodalomórán olvastam fel, mert egy projectmunka keretében valami művészi produktumot kellett készíteni Babits Mihály Esti kérdés c. verséhez. A mi csapatunk többek között ezt szülte. Elég kínkeserves meló volt. Inkább tűnt unalmas házi feladat írásnak, mint annak a szórakoztató műveletnek, melynek keretében át szoktam írni mások verseit. Talán mert annyira az eredeti vers sem volt katartikus élmény.

Pesti kérdés

Amidőn Pest, az otthon melege

hívni kezd, hogyha otthon elge

lett az óriás dajkák kezéből,

melyek takarnak, s melyhez nem ér föl,

és óvatosan, cigire gyújtva

gyerekkorából lép ki az útra,

ahol Pest büszke fénye hív táncba,

s boltkirakatok kéjjel kínálva

mi felesleges, de kell, mert színes,

hívnak a versbe, hisz itt berímelsz,

s e fényes, simán otthonos város

vállad nem nyomva ölel magához,

olyankor bátran járkálhatsz benne,

mintha valóban csak tied lenne

és pesti utcán bárhol is légy te

egy óra és az Örs vezér térre

kivisz a busz és vár rád a pláza,

vagy ha nem vágysz neonban anyázva

kerülgetni az emberek hadát,

foghatsz buszt, metrót, s ezzel legalább

száz kávéházba, ezer más helyre

mehetsz, cirkuszba, vagy állatkertbe,

Ligetbe vagy a Hősök terére,

vagy éhes vándor, egy jó ebédre

a Leves Pontba, vagy a Pastába,

hamburgerezők egész hadába,

gyorséttermekbe, Mekikbe térhetsz,

vagy láthatsz mocskot, szétszórt szemetet,

és ha ezekből megint elég lesz,

ilyesmire ne is vesd szemedet,

álmodozz inkább a messzi múltba,

elmúlt korokba vigyen a lépted

ezek emlékétől megindulva,

oda hol terhed melegen tép meg,

s pesti emlékektől terhes fejed

egy padra ülve elcsüggesztheted

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni csendben,

mire jó neked, vagy nekem lennem?

minek a város, vízfejű Pestünk,

minek a mezők, minek a Duna,

m'ért növeszt hegyet magának Buda,

m'ért zárják betontömbökbe testünk,

minek a cifra, minek a fények,

lámpák és Holdak, pesti remények,

az égre napot mivégett festünk,

ha csupán égő Szizifuszi kő,

s mégis minek e végtelen idő,

melyben már úgyis régen elvesztünk,

minek a cigi, amivel kezdtem,

ha száz is leég ebben a versben

minek kezdtem, ha jobbak nem leszünk?

Az első ötlet egyébként az volt, hogy Reggeli kérdés legyen az átdolgozott vers címe. Végül egy olyat is írtam, de azt már jobban élveztem.

Reggeli kérdés

Midőn eljő a rettegett reggel,

s valami dallam álmodból felver,

takaród, mit egy óriás dajka

terít, most lassan mozdul e zajra,

s még egyet fordulsz szundiért nyögve,

magaddal együtt rántod a földre,

s szülőanyákat emlegetsz egyre

a padlón fekve, csendbe' merengve

fejedből kérdés emígyen pattan:

m'ért cseng az óra, ha vasárnap van?

Szössz

Kb az egéz bejegyzést felesleges végigolvasni. Jó versek nincsenek benne. Csak egyszerűen semmihez, de tényleg semmihez nincs kedvem a blogoláson kívül. Pedig szeretek magyarházit is írni és a matekkal sincs semmi bajom. Bár a matektanárom azt mondta tegnap, hogy elvesztettnek tekint matek szempontból. Pedig én vagyok az egyik legkevésbé inkompetens elem fakton. Bevonzott a művészet, mondta, bár ezzel nem értettem teljesen egyet. Egyszerűen csak...jó, persze, az is igaz, hogy nincs momentán máshoz kedvem, csak a blogoláshoz. Kb tényleg az egyetlen dolog mostanában, ami örömet okoz a sulin kívül töltött időmben. Egy szétesett baráti társaság, egy-két szinte teljesen nullára hűlt szerelem (olyan szinten, hogy megírhatta, milyen jól nézek ki valami képen, egyszerűen nem tudott érdekelni), egy jó adag intézményfüggőség és egy kezelhetetlen érzelemtömeg, ami úgyis megint csak csalódást (óóó, és rengeteg új, hitelesen csalódott verset, jiháááá! :D)
Shit, nem akartam ennyit nyafogni, mert imádom az életemet, meg minden, csak kicsinál a kedvetlenség. Meg az, hogy kb nincs értékelhető versem kéznél. Úgyhogy úgy döntöttem, szösszeneteket fogok feltölteni, amik füzetekben, mobilon vagy egyéb helyeken hányódnak.

Ez pl egy évvel ezelőttről van. Az irodalaomfüzetem margójáról származik. Vicces volt lapozgatni. Egy kicsit átjárt az a sokféle hangulat, amit a tavalyi tanévben éreztem.

Kettős vállság

Hiányzol és ő is mostmár,

s míg telik a papírkosár

széttépett igennel, nemmel.

Maradsz mégis ott, hol voltál.

És szirmok: szeret-nem szeret,

virágok szívembe vetett

szép szavakbó szöknek szárba.

Ha van egy, másik nem lehet.

Kiesett belőle egy papír, amire egy átdolgozást írtam az egyik osztálytársnőm versére (sajna, az eredeti nincs meg). Az egyik legrosszabbam, szerintem az összes átirat közül. Mert ez volt a szórakozásom, amikor volt egy akció a suliban, aminek keretében bárki, bárhova, bármilyen verset kiragaszthatott. Jajistenem, de kegyetlenül jó volt!

Másé

Szerettelek minden erőmből,

s te a barátom voltál.

Hittem, hogy fejedben megőrzöl,

de rám ritkán gondoltál.

Tiszteltem minden defektedet,

de te rám se rántottál.

Kívántam, hgy több legyek neked

fejedre nőtt átkodnál.

Csupán reméltem szerelmedet,

s te e reményt gúnyoltad.

Most bent, ki őrült, csendben nevet,

vonyít, s nézi a Holdat.

Képe szememben, szégyen lángja,

barátságod oltja el.

Szepegve szeretek,

szíved nem fogja fel.

Örökké lehetek

a szerelmes haver.

Ezt az elsőhöz nagyn hasonló témájút egy hete szültem a buszon, de olyan rossz, szerintem, hogy nem akartam feltenni magában.

Szirmok

Egyszer egy kicsit beléd szeretek,

bár tudom, neked elég nem leszek,

kacéran mégis feléd nevetek,

s csodálkozom, hogy nem értenek meg.

Aztán azonnal el is feledlek,

Önmagam előtt leszek eretnek,

és legyintek, hogy nem kell szeretned.

Én téged soha nem szerettelek.

A közelében van még egy. Egy hete kezdtem bele, de semmire nem jutottam. A lerobbant vonatállomáson ültem érzelemmentességem közepén, remélve, hogy képes leszek írni valamit, mert elkezdett csöpögni az eső és elkapott valami kedves rozsdahangulat.

életkép

táskám mélyén kulcsom csörrenése

fölöttem az ég vattás szürkesége

villámlásra az ég dörenése

tűskés esőcseppek hideg földetérte

zsebemben egy fénykép összetépve

reménykedve kérdezem hogy jössz-e még be

nemet rebegsz a földet nézve

Meg még akad egy pár, amik annyira vállalhatatlanok, hogy nem teszem fel őket. És bocsánat, hogy ez egy ilyen fecsegeős bejegyzés lett :/

Hitevesztett

A péntek az a nap, amikor mindig történik valami. Amikor még a hetedik órai matek is elviselhető és százszor össze kell vesznem magammal ilyen-olyan apróságok miatt. Amikor csalódások és meglepetések egyaránt érnek és legalább negyed órára tuti, hogy muszáj valahova elvonulnom, hogy újragondoljam az életemet. És mindenhol csak azt látom, hogy el vannak menve az emberek, vagy képletesen, vagy valós, fizikai értelemben. Mi lesz, ha egyszer én megyek el?

Örökség

Mehet-e mi mehet,

lesznek-e istenek,

vívnak-e harcokat,

kit hívnak bajnoknak,

isznak-e kakaót,

kérnek-e takarót,

csillagot néznek-e

a hideg éjjekbe',

lesznek-e szerelmek,

mire nem felelnek,

zúgnak-e visszahangok

akkor, hogy ,,Itt vagyok!",

állják-e a sarat,

érnek-e aranyat,

vesznek-e nyalókát

tűrni a csalódást,

néznek-e szemeket,

fúj-e majd szembeszél,

mikor már nem leszek,

mert te is elmentél?

Tanácstalanság

Jóég! Mit töltsek föl? Vamai motiválót kéne végre, de egyet sem találok momentán. Kb 5 vers vár feltöltésre, de valahogy elmarad a felrakásuk. Lusta vagyok.
Végül emellett döntöttem. Tegnap este írtam. Valszeg péntekdrukkom volt, mert nem bírtam elaludni.

Ezért

De csak mert épp járod a földi poklomat

és csak mert barátod lett minden gondolat

és csak mert te csaltál arcomba vért végre

és csak mert lesütöd szemed a kérdésre

és csak mert tudod, hogy hogyan kell játszani

és csak mert egyszerűbb lesz ezt is rádhagyni

és csak mert miattad már megint nem alszom

és csak mert nem tűröm, hogy Szívem eladjon

és csak mert belőled nem lesz olcsó bálvány

és csak mert ültem már egy csillag csóváján

és csak mert tudom, hogy a végén fájni fog

és csak mert kérdezni akarok, rád írok

s végül nem akarlak, s foglak letagadni,

na, ezért nem lehetsz versemben Valaki.

12 óra

Itthon ülök, s dolgom lenne bőven, de egyszerűen lusta vagyok mindenhez. Csak írni akarok. Ez a szerda-hatás, ami immár 3. éve megvan. Az első rácsodálkozás a péntek közeledtére a héten. Amikor rájövök, hogy igen, mindenkit, de tényleg MINDENKIT pénteken fogok látni, akik pont olyan ritkán fordulnak meg mifelénk, hogy napokat kelljen várni arra, hogy lássam őket.
A szerda-hatás meg már mióta verseket jelent és nem érdekel, hogy egy fél napja írtam már egy bejegyzést, bőven van mit felraknom, úgyhogy kettőt is fel akarok rakni ezzel a lendülettel. Mindkettő átírat.

Az első Petőfi és akármennyire is nem szeretem Petőfit, annyi verset ismerek tőle, hogy néha egy-egy bekattan és elkezd odabent zakatolni. Most a nem mondom meg melyik versével jártam így.

Befordultam a terembe

Befordultam a terembe

és ott álltam megdermedve,

azaz ott megálltam volna,

ha tudnám, hozzám nem szólna.

De jól tudtam, hogy így lenne,

ezért hát aztán sietve

elfutottam, mert megláttam,

hogy odabent még egy srác van.

Nem ment el az eszemadta,

jelentkezést bár beadta,

hiába, ha ő sem tudja

merre viszi őt az útja.

Elfutottam, tudom, látott.

Tekintete megint bántott.

A terembe visszamennék.

Én tollasozni szeretnék!

A másikat reggel kezdtem el, amikor a nagy hajnali semmittevésben nekiálltam görgetni a Facebookot és egyszercsak észrevettem, hogy erre a remek verses kihívásra - ami amúgy a lecsengése felé már nagyon idegesített - valaki kirakta Pilinszky (valahogy mindig nála kötök ki, ha versátírásról van szó:D)-től a Ne félj c. verset, amibe azóta vagyok beleszeretve, de hogy így teljesen, amikor valamikor tavaly tavasszal elő kellett rántanom egy verset az ingujjamból, mert kiderült, hogy szereplőválogatva leszek és verset kéne mondanom. Hát, hirtelen ez jutott eszembe. Köszönöm, Szabó Balázs!
Szóval, abban a bizonyos ma reggeli pillanatban fogalmazódott meg bennem a vezérgondolat. Amúgy egész nap írogattam, így egy-egy versszakkal megtiszteltem a matek, a nyelvtan és a fizika füzetemet is.

Ne élj!

Narancsszín szobád eleget néztem

a rád gondoló szeles estéken.

Agyamba vettem minden részletet,

milyen kockák közt rekedt életed.

Ajtódig lépcsőd eleget jártam.

Várad vettem be halálra váltan.

Éveken át csak követtem nyomát

lábadnak, s végre fellázadt szobád.

Égtél, mint bűnös bálvány a máglyán.

s alant Hercegem hősi halálán

tátott szájjal sírt fájdalmam érted.

Mint mondtam, ajtód, ablakod tépted.

A túlsó járdán gyűlt riadalom.

Füstpenészgyapjú nőtt ki a falon.

Vörösre szemem gyúlt és fölfakad.

Vak férgek itták föl a föld alatt.

És nem öl már a forró gyötrelem.

Helyettem gennyként folyón öleljen

örökkön a láng, néma, sötét légy!

Behorpadt seb, mit folyton föltépnék.

Így kellett, meglett. Most magam játszom,

labdám és ütőm, ha megtalálom.

Elsírtalak és beléd nyugodtam,

s képes sem tép már bent, csak unottan.

Most átkom elért, hogy elfeledjelek.

Nem érezlek, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, megváltást remélj,

immár elértek átkaim, ne élj!

Flashback

Jönnek az első hajnali hidegek. Már kinyomom az első szundit, már annyira nincs is kedvem kapni magam és nekivágni a suliba vezető útnak, noha ma lesz az első táncpróbánk. Már kell az a kancsó tea reggelre, hogy bírjam a lakás hidegét, amikor még csak én vagyok fönt és kell, vagyis csak kéne az az ócska, térdemet verő pulóver is, amiből tavaly valahogy mindig volt kéznél. Már nem az eszmei értéke, illata és miegymás miatt, egyszerűen praktikussági okokból...
Egy szó, mint száz, a hűlő levegő mindig elhozza az egy évvel azelőtti tél hangulatát, s én bármennyire is nem vagyok kíváncsi a tavalyi emlékére, valahogy apró tüskéket szúr belém ahogy a teám gőzölgését nézem a lámpa fényénél, s jól elkülönítek benne minden egyes aprócska vízcseppet. Talán ez foglalja össze a legjobban a verset.

Porszellem

Száz csillogó porszemben

fénylik fel a korszellem.

Vének lettünk,

mégis bennünk

lángol régi szerelmünk.

Magunkért, értem, érted.

Porban szeretlek téged.

Már bomlottan,

sőt, romlottan

tűnsz fel, ha rád gondoltam.

Nem vagy már, de kereslek

soraiban e versnek

Szélbe szórtam

hamvad, s porban

szállsz afölött, ki voltam.

Hiába. Már nem vagyok

az, kit hamvad elhagyott.

Megvénülten,

s újjászülten

űzéseddel felhagyok.

Felújítás

Tegnap reggel a dugóban rekedt a buszom, s miközben azt számolgattam, mennyit kések, valahogy úgy jött ez a kis izé, az aznap reggeli másik két versem (az egyiket már feltettem tegnap) után, ha már úgyis annyira benne voltam az írogatósdiban.

Számadás vétkeimről

Megszülettem. Magyar vagyok.

Nagyot akarhatok,

de ahhoz menni kell.

Nagynak e nép el nem ismer.

Kiálthatok. Diák vagyok,

ölelnek a karok,

mik később béklyóznak.

Követeként a szép szónak.

Kikiáltott költő vagyok.

ki e földről nagyot

álmodni úgysem mer.

Hisz tudja, ö is csak ember.

Végül is csak egy lány vagyok.

Nézve nem láthatok,

hallhatok, vagy szólhatok.

S akkor mindnek pont jó vagyok.

Koránkelés

Korán keltem, s nem volt semmi dolgom, csak elolvasni egy levelet. És fájt, nyűtt, addig tépett, míg egy hiányfeketelyuk nem szakadt mellkasom közepébe. Egyetlen embert ismertem, akire azt mondtam volna, hogy olyan közel áll a tökéleteshez, hogy az a picinyke távolság elég legyen ahhoz, hogy meg merjem kedvelni őt. Olyan nagyon, hogy pár hónapnyi nemléte teljes darabokat tépjen ki belőlem.

Egyszer azt mondtam neki, olyan, mint Dumbledore. Persze ő elviccelte a hasonlatot, de én ennek ellenére tartom magam hozzá. Így született a vers is, látszólag arról a varázslóról, akiről már írtam egy letagadnivalóan szar verset.

A varázsló nélkül

Becsuktuk a szemünket.

Nem lehet a legkékebb,

s nem kergetünk lepkéket,

ha úgysem látsz bennünket.

Nem isszuk a Cherry Juice-t.

Ötven forint sok érte.

Meg hát nincs is jó íze,

és szívünk is messzi húz.

Összehúztuk magunkat.

Nem tudjuk már, mi a jó.

Szívünk szól, hogy riadó,

de nem leljük az utat.

Napok óta nem szólunk.

Nélküled nincs, mit mondjunk,

s mit titkolt, mit titkoltunk,

már rég a szélbe szórtuk.

Lassan nem is lélegzünk.

Áll a nehéz levegő,

s bár belélegezhető,

mi már úgyis szétestünk.

Szétesett itt mindenki,

s eltűnt minden, ami jó

te voltál a kincs, a szó.

Helyeden most nincs senki.

S mi becsuktuk szemünket,

ne legyen a legkékebb.

A tükörbe sem nézhet,

ha tieid eltűntek.

Előfutár

Ez olyan vers amiből valószínűleg még rengeteg születik majd. Mert húsomig hatolóan nyilallt belém tegnap egy gondolat: már nem mivagyunk a kicsik. De most is akadnak belőlük bőven. S mások is voltak tizenkettedikesek. Ők voltak a tizenkettedikesek. S most mondanám, hogy valami általános értékvesztettséget látok, ha rájuk nézek, de az értékmegmaradás törvényei szerint az nem veszhetett el. Néztem magunkat tegnap este és rájöttem, hogy szó sincs semmi ilyesmiről. Ők nem kevesebbek semmivel, egyszerűen csak át kellett adniuk a helyet. És én tudom, hogy ha majd a mi kicsijeink jönnek rá arra, hogy milyen érzés közösséget csinálni, sírni fogok, mert akkor nekünk kell majd csöndben eltűnnünk.

Staféta

Futottunk, mert azt mondtátok.

Istenszó volt hangotok.

Jöttek-mentek hagyományok -

szorongattuk a botot.

Megfogtátok másik kezünk,

és velünk futottatok,

Már tudjuk, hová siettünk,

csak azt nem, hogy hol vagytok.

Semmiből

Éjszaka egyszercsak eszembe jutott a szó: Egyszálmosoly. Az ádámkosztüm szinonímájaként használta egyszer valaki. Nem tudom, miért lett vers belőle.

Egyszálmosoly

Egyszálmosoly...

Egy álmosul

hozzámvágott,

zsebből rántott,

félig görbe,

nagynak törpe

félegyenes.

S még te nevetsz?

Álmos szemű,

álomszérű

kócos szőke,

kis-nagy manó.

Te, ott, hahó,

nekidőlve

a korlátnak!

Igen, látlak!

Utoljára.

Buszra szállva

nézel mégis

vissza. S én is

hozzád vágom,

zsebből rántom,

azt a félig,

görbe, félig

kinevetett

félegyenest.

Egy álmodott

egyszálmosolyt.

Nyughatatlan

Részegen blogolni? Hm. Minimumszinten is vicces. S míg azért könyörgök, hogy így, éjjeli fél háromkor a lehető legkevesebb melléütéssel ússzam meg, csak nem szűnik fejemben a Cseh Tamás által teremtett dallam pamparája, amikor arra gondolok hogy ezt a remekbeszabott Petőfi átiratot akár ki as rakhatnám. Akár most rögtön. Egyik magyartanárunk is átdolgozta amúgy. Ezen tanultuk az intertextualitást. Rákaptam a versátírásokra. Meg amúgy így valahogy sokkal többet tudnak mondani nekem...

November végén

Már ködbe vész voltod az egykori képe,

de bent még a te esőd szakad.

Még hangod is fagynak, dérnek emléke,

jégvirág nyílik a bércek alatt.

Még ifju Szivemben szőke fejed

bűvöl, hogy májusi eső esik,

de eszem, mint mondtam,  őszre feled,

nem szabad többet akarnom belöled itt.

Elfuthatszt, Cicám. Eliramlanék véled.

De hóban akaszt el a szárnyas idő.

Őszből a dérhava veled a télnek,

a lángsugarú nyárral is jő.

Mondd, gondolsz-e rám, ki a szívedet űzte,

mikor már régen messze leszel,

s hozhat-e majdan bárki is tűzbe,

ha nevemen már nem nevezel?

Szakított idő

Kisebb-nagyobb suülinapi szervezkedésekben feltorlódott valahogy egypár vers. Talán mégiscsak a kedvencemet választanám ki közülük legelső megosztásra. Tegnap villant be az első pár sora, miközben a Sugárból gyalogoltam hazafelé. Némiképp Ady Eltévedt lovas c. versére rímel rá számomra, ugyanis végig az zakatolt a fejemben, miközben írtam.

Örsön éjszaka

Nyoma se teremtett lelkeknek,

csak az éj sikolya száll tova.

Innen, bár eljutok bárhova,

hívhatnak, én akkor sem megyek.

Köd ül a térsarki mocsokba,

cigivel kínál az éjszaka.

Józan ész noszogat: térj haza,

de én lekussolom morogva.

S fázósra nyitom a kabátom,

nézem a két részek alakot,

aki a semmibe andalog,

A hazautat nem találom.

Befut az utolsó Ikarus.

Bújik a kavargó ködszörnybe

Számára bámulok köhögve,

s fénymeleg gyomrába hív a busz.

Sajnálom, mondtam, hogy nem megyek,

suttogom épphogycsak fellesve

rajta a hármasra, s egyesre.

Kanyarog számból a lehellet.

És tovább járom a néptelen,

hidegen hangtalan éjszakát.

Szemem emlékeken néz ma át,

de nem jön a régi félelem.

Kocsmák, buszjáratok, emberek,

búcsúzás, barátok, szerelmek...

Most csupán, bajt látok, s szemetet.

Haza, a múltba már nem megyek.

Hősöm

Azt mondta, hiányzom. És én majdnem a nyakába borultam. Nem azért, mert jól esett volna, hanem leginkább mert legalább megint képes voltam csakúgy, magamtól verset írni.

Rodge

Néha még felbukkan.

Köpenye kísértet, kanyarog a szélben.

Ilyenkor feldúltan,

néha értetlenül, haragosan nézem.

Régi istenszaga

dohányfüstös ködbe, s alkoholba fullad.

Bókkal illet, szava

most is, ahogy mindig, gond nélkül hazudhat.

Azt hittem, felnőttem,

nem hiszek hősökben, rajzolt reményekben,

csillagterelőkben,

S régi mécsem lángja végleg leég bennem.

De szemében látom

hullócsillagaink. Könnyet ébreszt fényük.

Kéklő, téves álom

íriszünk, ha egymás torz tükrébe nézünk.

Elmélkedés

Elgondolkodtam magamon. Hogy mennyire szeretek szomorkás, szerelmes verseket írni. Ehhez persze nem ártana valaki, akihez írhatom. Én meg elkényelmesedtem, s legyártva magamnak a Holnemvolt szerű kis karaktereimet, hozzájuk írom a langymeleg, unaloműzésre éppcsak alkalmas versecskéimet, mert nincs jobb dolgom. De hol van már az igazi, esős, tábortüzes Csillagnézőm, s a Szőke Hercegem, akiről az éjszaka írt verset reggel visszaolvasva majdnem könnyesre borzongtam magam, mert valamit elkaptam vele kapcsolatban?

Ima temetésre

Még egy imát mondj el velem,

s nem perdül több rím nyelvemen,

ígérem.

Hisz hűtlen lettek a szavak.

Azt várják, hogy eladjanak

igémben.

Hűtlen lettél te is hozzám,

akartam, de feléd most már

Nem lépek.

Csillagnéző, Szőke Herceg...

Mind csak emberbőrre festett

eszmények.

De ha elhagysz, ha elhagytok,

én minden rímet elhajtok

rólatok.

Így se dalom, se reményem.

Még egy imát velem, értem

mondjatok!

Utas

Szóval, Csillagéző. Aki már rég nem az, mint volt. Kicsit Holnemvoltra emlékeztet, akit egy ideig szintén azonosítottam valakivel, aztán a végén, amikor ahhoz a valakihez már nem akartam verseket írni, de kellet egy lény, amire kivetíthetem a régi érzések emlékét és írhatok belőle verset, ha alkalmasint unatkozom kémiafakton, mert túl könnyű :P
A Csilkagnéző olyasvalaki, aki egy olyan verset keltett életre, amit szeretnek. Most másodszorra került ki Facebookra. Ez a tény ihlette magát a verset, egyébként.

No. 8

Vedd a batyud, Csillagnéző!

Világjárás miatt vérző

talpad nyomát ne kövesse

Szívem, mikor téged lesne!

Most hova mész, Csillagnéző?

Látlak téged. Visszanéző

kék szemedben ott a világ.

Szívem hangos Holvagy?!-t kiált.

Hazudj nekem, Csillagnéző!

Bíznék benned, de már késő.

Tudom, mész, mert mindig mennél.

Szívemért, mondd, mit fizettél?

Miért beszélsz, Csillagnéző?

Szívem dobban, visz a lépcső

egyre feljebb, messzebb tőled,

hogy ott benned elrejtőzzek.

Parancsszóra

Írnom kéne egy verset, gondoltam magamban. És írtam. Főszerepben a főszereplőm, Zsuzsi. Mármint annak a darbnak a főszereplője, amit mostanság versek helyettírogatok és nagyon élvezem, mert...mert kiélem magam benne.

Zsuzsi panasza

Hol sötét köd volt fejem,

rosszkor voltam rossz helyen.

Komédiát várt a nép,

hol borúsra vált a kép,

s én csak állok, semmi bánt.

Látom már minden hibád,

Emil, mind elrontottad,

mit lehet, s tovavontat

a szálam, mit beszőttél,

utat nyitok, előzzél.

Ebből hepiend nem lesz.

Legalább te kegyelmezz!

Én csak állok, nincs harag,

ki akar, majd ittmarad,

te elmész, mert menned kell,

csak a szálam engedd el!

Így is árván állok már

színpad széli ároknál,

itt várom a végeket,

míg szebbeket képzelek.

Íróm bár meg kötöznék!

Felmordul a közönség.

Ebből hepiend nem lesz.

Legalább te kegyelmezz!