Rutin

Tegnap este megszállt egy kis ritmus |u u -|u u -|u u -|...és így tovább hosszan, hosszan (erre a ritmusa végig rámondható a vers kb, noha szabályosan beverslábazva nem jönne ki, de nem érdekel. Tud szépen lüktetni, ha akarom :D). Erre született meg ez a kis vers, ami az általános kis reggeli útvonalamat mutatja be a suli kapujától a könyvtárig (kb.), híven ábrázolva, hogy ragadnak le a gondolataim. Mondjuk ha már gondolatleragadás, ez a ritmus tényleg nagyon beégett, mert pl ma délben a menzán is ezt kopogtam, miközben pépesre gyilkolásztam azt a pár betűt, amit sikerült kihalásznom a meghagyott levesmaradékokból, csakhát magánhangzók híján nem nagyon tudtam Scrabble-özni belőlük.
Naszóval, ez lenne a vers:

Reggel hét

Reggel hét...

Nyit szem, itt az orr, nyit a száj.

nyújt a nyelv: hess, madár:

fut a zöld, tovaszáll...Hol a nyár?

Majd csörren meg a húsz, és a tíz,

nyom a gomb, jön a víz,

koffein és a hő, és az íz.

Aztán lép és a cső, zsebbe kéz,

fizika, szembe néz,

hol vagy most? Félmosoly, nevetés.

Feledést!

Régi :D

Kísér(t)ő

Eddig egyetlen egyszer csináltam olyat, hogy csak egy rajzot tettem fel, mert egyszerűen nem találtam szavakat az érzés mellé. Hát, most lettek ugyan szavak is, de mégiscsak a rajzon van a hangsúly. A rajzon, amit még pénteken kezdtem firkálgatni a suli aulájában ülve egy padon, azon gondolkozva, hogy milyen mélységesen nyomott is lesz az a nap. De a Sors ismét nyelvet öltött rám. Már csak azért is, mert éppen annak a személynek a hiánya tehet az aznapi végül hihetetlenül klassz hangulatomról, aki miatt utoljára leültem egy érzésből rajzolni. Valahogy perverzen jó érzéssel töltött el, amikor észrevettem, hogy szétkentem a grafitot az öklöm belső felével, hogy az orrom is csupa szürke lett, hogy annyira belemerültem, hogy elsikkadtak a percek közben. Régen rajzoltam már és nagyon jól esett. Mintha nonverbálisan nyújtanék nyelvet a magyarterem melletti tabló (egyszer úgyis...egy alvó éjszakán...mi lesz, ha mégis megteszem?) szemmagasságba eső képének (amit amúgy akárhányszor elhaladok mellette, nem mulasztok el megtenni). Annak a képnek, amelyiknek ezeregyszer lefeleltem a Vörös Rébékből.

Eredetileg ez áll alatta: take the brush. kill my breakness.

Mellette meg két nyúlfarkinyi vers. Mostanság rá vagyok kapva az átdolgozásokra. Ez pl a Kispál Nagyvárosi románc c. számának általam oly sokat kántált utolsó sorának egy újraértelmezése. És a Nagylány kivételesen nem én vagyok, noha állítólag nem vagyok olyan kicsi, mint hiszem. Nem igaz? De hiába, ez csak a 11.b. Illetve pontosítok, 15. b, a félreértések elkerülése végett! De mindegy. Minden mindegy. És jó lesz az úgy...

A nagyvárosi Nagylány megcsalása

Szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda.

Tudom, mit tudok, hisz nem vagyok ostoba.

Szeress nyugodtan, ha nem figyelek oda.

Nem hittem volna, hogy a szíved ekkora.

Szeress nyugodtan, ha nem figyelnek oda,

és ajkad csókját majd ez a Rém lelopja.

Szeress titokban és én viszontszeretlek,

de bármit érzünk, kimondva nem lehetnek.

Szeress titokban, így nem fogunk hazudni.

Téged szeretlek, ne tudja meg...

Azt hittem, szar...

Van egy vers, amit még a nyáron írtam (és régebben asszem hivatkoztam is rá, mindván, hogy én ezt ide fel nem töltöm, mert még a végén illetéktelenek találnak rá, de most úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy. Úgysem lepne meg senkit...). Egy nagyon kivételes vers, ami sok ilyen téren tett, befuccsolt (fuccs, ilyen jókis szócska :D ) kísérletemmel ellentétben valahogy visszaadja azt a pillanatot, legalábbis számomra, amelyiket megörökíteni volt hívatott. Most, a napokban olvastam vissza, mert lassan betelik a kis fekete könyvecske és szívesen nézegetem. Akárhogyis, másfél évnyi "életmű" van benne, három (hasonló ívű, rajongok, de rájövök, hogy nincs értelme, aztán a végén már csak azét könyörgök, hogy megszabaduljak-típusú) múzsaperiódussal, meg minden. Most éppen rajzolok az utolsó oldalak egyikére. Nem tudom, hogy érdemes-e most megtöltenem, vagy várjak, hátha valami vidámabb dolog is kisül belőle. Mint pl ez a vers, ami abból a szempontból is kivételes, hogy vidám. Nagyjából...

A Csillagnéző

Üvölt a szél és kacag a Hold*.

Teheti, hisz az úr a nap volt,

s amíg nincs csillag, a fény még ő.

Mellém telepszel, Csillagnéző.

Bársonya kékbe vált az égnek,

vörös aljával együtt égek,

s szikrákat vetnek mind a lángok.

Mondd, Csillagnéző, ugye látod?

S míg a száz szikra száll a szélben,

tiédhez támasztom a térdem.

S hiába gyűlnek fent csillagok,

Csillagnéző szem szebben ragyog.

Fénycsóva fut fent. ,,Kívánjatok!"

,,Maradjon örök, miben vagyok!"

Hupikék cukor: olvadt láva.

Hé, Csillagnéző! Ki nem látja...?!

Arany a parázs, villám csattan.

Hálás vagyok, hisz így láthattam:

arcodra minden csended írtad.

Jaj, Csillagnéző, én úgy bírlak!

Fekete paplan hoz ma álmot.

Lassan hűl vele a zsarátnok.

Fölöttünk még pár csóva villan.

Hidd, Csillagnéző, hogy nem sírtam!

Csepp a nyakamban, parázs sercen.

Hírt hoz a szél is, hogy pár percen

belül elered. Zeng az égbolt.

Szólsz, Csillagnéző: ,,Jaj, de szép volt!"

S eszembe jut egy régi este:

Fekete pulcsiban, sietve

trolira szálltam, s lám, nincs késő

dzsekid is kérni, Csillagnéző.

*Stílszerűen a Hobo Blues Band A fattyú reménytelen szerelme és halála c. dal első sora. Pedig először kizárólag azért választottam, mert ez a dal rettenetesen köt oda, ahol a megírt pillanat (vagy pillanatsorozat) megesett. Ja és ha már így belejöttem a kommentelgetésbe: tegnap gondolatban kicseréltem az utolsó sorokat arra, hogy most már késő a dzsekid kérni Csillagnéző, de rájöttem, hogy nem igaz. A dzsekit biztosan megkapnám :)

wow, de régi kép :D és milyen jól passzol ide.

Zseniális :) ennek most nagyon megörültem. 

Milyen könnyű boldoggá tenni engem, te jó ég!

Baszki, de fáradt lehetek :D

Reloaded Pilinszky

Olvatam egyszer egy verset, az volt a címe, hogy Error. Igazából túl sok értelme nem volt, csak annyi, hogy a szerző minden szóeleji t betűt egyszerűen elhagyott az egész versben. Csak később esett le, hogy a címben is. Hazafele sétálva Pilinszkyt énekeltem, mert már egy hónapja nincs fülhallgatóm. Igen, majdnem pont egy hónapja. Nem bírok "ránézni" a zenéimre. Túlságosan televannak mindenféle össze-vissza érzett dologgal, amikre momentán nem vagyok kíváncsi. Lényegtelen. Szóval, csak annyi lett volna a mondandóm, hogy ekkor villant be, feltehetőleg a még mindig tartó betűflash-dolgom miatt, hogy mi lenne, ha én is ezt a játékot játszanám. Az eredmény nagyon semmi, de a félelem szóból nagyon klassz dolog gyártható le így, s valahogy az egész szögesen más értelmet nyer:

Ne élj!

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy elvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha élek, hátha eltemet

a torkomig elömlő élvezet,

mi most csak elkérődző örtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne élj!

(Pilinszky nyomán)

Orientalizmus

A szentimentakizmus egyfajta továbbviteleként jelent meg a romantika korszakában az orienmtalizmus, vagyis elvágyódás jelensége. Ez az elvágyódás lehetett egy mesés, egzotikus táj felé történő kacsintgatás is, de a korra jellemző volt a múltba történő "visszatérés".
Nos, ezek a fanfactek jutottak eszembe így utólag erről a versről, amit kedd reggel, kémiatanulás helyett remekeltem a Bosnyák tér felé sétálva, aztán a buszon, majd a tesiöltözőben fagyoskodva. Találtam egy hálás rímet, meglovagoltam és íme, mit alkottam már megint?! Jeee, ismét egy nagyszerű példa az eddig mindig remekül beváló "nemlépektovább"-mentalitásomra...

Kívülálom

Itt belül tágasabb. Színesebb, fényesebb.

Itt talán él még a régi jó Képzelet

és hogyha álmodok, tán fel sem ébredek,

s nem kell keseregve keresni képedet.

Idebent van erőm mondani: ,,Ég veled!"

s többé a madzagról keserű mézedet

sem veszem vacogva várva a végzetet,

s nem asznak kiszívva össze a vérerek.

Itt csak álmodok, s nem hiszem, hogy még lehet...

Én főzök magamnak magányból mérgeket.

S iszom. Inszomniám idebent élvezet;

leszek a levétől egyre csak részegebb.

És belül az álmok sem olyan éberek,

nem érti senki sem, ki mégis m'ért megyek.

Te tudod, hiszen bent nem lehetnék veled,

s nem mondanád: ,,Szívem, ég még a mécsesed."

Régi, de ilyen kis álmos-képzelgős, úgyhogy beteszem :)

Gyors post

Azon gondolkoztam a napokban, hogy igazából egy vers attól lesz 100%-ig a sajátom, hogy valahol hagyok benne egy személyes kis fémjelet. Ez lehet akár egy Holnemvolt, vagy egy negyedszáz lánc, vagy újabb kedvencem, a mécses, vagy valami álmodozós, bálványos dolog. Egyszóval valami olyan aprócska kis utalás, amit csak én vagy maximum a nagyon közeli ismerőseim értenek. Esetleg nevek. Itt-ott, a sorok között, esetleg egy szóban elrejtve, vagy csak utalva rájuk, netán szándékosan lehagyva az utolsó sor végéről, úgy, hogy az előző azért berímeljen rá. Íme a legújabb találmányom:

Visszakrosztichon

Senkim sincs, s ez magamba zár,

de kár ezen hisztizni.

Szívem körül csattan a rács.

Börtönömből ki visz ki?

Régi, de saját. És lufi, mert az jó :)

Szívemhez az való.

Alliterációk rabságában

Úgy tűnik, nem tudtam kiemelkedni ebből a sémából még mindig. Ráflashelni egy betűre...Mondjuk pl matekórán. Ez a vers spec. ott született még szerdán, asszem.

Rabszódikus rondó 

részeges rémemhez

Régmúltba révedt reményem

rózsákba rendeztem régen.

Ringott rózsám rágalmakban...

Rám ragadtál, rádkattantam.

Rossz reményeket róttál rám,

romlott részegségbe ráztál,

rémeimhez ragaszkodtál...

Rajongásom rommá rongál.

Hát, ennyi. Én is ennyi vagyok. Meg ez az egész is ennyi. Csak azt nem értem, hogy a kövi vershez miért pont az N-et választottam...Így jött ki és kész.

Névtelen

Nem nevezlek neveden.

Némán nézlek. Nehezen

nevetek nihilemen.

Néznivalóm nincs nekem.

Na, nem! Nem nevethetek!

Nehéz némán neszeket

nélkülözve nevetnem

nem nekem nőtt neveden.

Fú, ez de csúnya lett így, fotózva.

És, basszus, két ragaszkodás is van.

Jee, ez az én formám...:/