Séta

Ki mondta, hogy éjjel 2kor nem a blogolás a leglogikusbb tevékenység? Én. De hát k hallgat rám manapság, nem igaz..? Hallhatatlan vagyok. Az sem tűnik fel az embeereknek, ha ilyen-olyan üzeneteket küldözgetek nekik. Mindegy, ez most nem lényeges. Azért most jegyzek be, amúgy, mert mostanra készült el a rajzom ehhez a veshez. Még délután írtam, mikor épp a lasan szokásossá váló "egészségügyi sétámat" (értsd: idegbaj és őrület elleni, sétáljunkelolyanhelyekreamikrőltudjukhogyfájnifogodamenni-sétámat) tettem a nevezetes utcát róva és elgondolkodva ezeken a nagyon mély dolgokon...

Öv

Ez az utca tényleg öv.

Erre jársz egy délelött,

nem is érted, mit csinálsz,

s hol van az a kicsi ház,

amit annyit kerestél,

ablakain belestél,

S úgy bámultad kedvesed,

Kinéppen mást szeretett.

Nézd, itt fut a Vasút sor.

Ezt bámultad a múltkor,

s mondogattad eleget:

,,Ugranék, de nem lehet."

Vagy gyújtani, hátha majd

elfeejted házadat,

és azt, akit bent láttál.

Így gondolva nem jársz már.

Rajtam a sor (nézz meg jól!),

Kiért a szív még nem szól.

Bámulom a végeket.

Röhögök. Egy ékezet

és óv, nem öv az utca,

ahol a végét futja

mindaz, mi kedves nekem.

Ilyen ez a szerelem...

Zsákutcába előttem

forduló, de belőlem

nem zárja ki azt, ami

részemmé lett valami.

Trolim, a hetvenhetet,

s Egressym el nem veszed.

Öv utcádban vedd észre:

Mi nincs, nem lehet vége.

Megszenvedtem érte. 2 tabos fotószerkesztő

 progin ment keresztül, de legalább saját :D

Megint a Négysoros

Nincs több titkolni valóm. Legalábbis előtte nincs. Mindent tud rólam, ami fotos. És én is róla. Kérdés, igazat mond-e...de miért hazuda, ha nem szeret. Talán mert barátnője van és nem én vagyok az. Mindegy, ami sosem kezdődik el, az véget sem érhet. Én tudok várni. Tudok úgy várni, hogy közben nem felejtem el őt. Úgy fogok rá emlékezni, ahogy szerelmet vallott. A hidegben, sötétben, a fülembe suttogva, magához szorítva. Igen, olyan Csillagnéző volt, mint egykor. De valaki, aki nem az enyém. Ő a barátnője mellett aludz, énpedigna srác ölében, akihez annyi kesergős verset írtam.

Na, nagyjából ezt sűrítettem bele Pilinszky Négysorosának átíratába, életem első Tabletről írt bejegyzésében.

A Csillagnéző Négysorosa

Kigyúltak már a láthatár utai:

Ázott éjjelek úri csillogása.

Nem fújtuk még el azt a rohadt mécsest.

Nincs több kifogás ma.

S ím, első tablettel készült rajzom.

Ahhoz képest, szerintem nem is rossz.

Das Karácsonyi Vers

Emészt a szívem. Hosszú éjszakát, túl sok érzést. Hogy igaza volt. Mindenben és hogy jogosan szeretett, csak egy kicsit furcsán kedves vele a világ. De hisz és tulajdonképpen boldog. És várja a...tulajdonképpen a következő évet, meg minden. A mégsokkal boldogabb időket, mert most már elhiszi, hogy jár neki. De megérte. Megérte az egész év. Igazából izgalmas volt.

Boldog Karácsonyt neked, nekem és mindenkinek!!!4!4!!négy!!!!

Hol van most, hol bujkál, Karácsony Szelleme?

Azt hiszem, helye a szívekben lenne, de

sütibe sütöttem, kezemre rajzoltam,

ott hagytam zenékben, helyeken, arcokban.

Fényekben, nyomokban, jégben, min elcsúsztok,

s ott van a hóban is, mi még le sem hullott.

Csomagba kötöttem, eladtam, megettem, 

tán egy szikrája még ott kéklik szememben.

De az is hiába, hogyha a szívem meg

nincs itthon, tudjátok, hiszen mind ismertek.

Elhagytam, s nélkülem most kint a sötétben

ázik és fázik és dacból nem jön értem.

Aztán meg rádobnak valami rémesen

bő dolgot, ne fázzon. ,,Haza jössz?", kérdezem.

Bólint és elköszön, s titokban, csendesen

keresztüllépdel az elvesztett lelkeken.

Majd itthon bedugom, ha reszket, a kádba,

öntsön tiszta vizet, ha akar, magába.

Meleget, ne fázzon, s hideget, hogy végre

tisztuljon, s a Szellem majd őt is elérje.

Kimosom, s úgy adom azt a bő dolgot rá.

Hadd hordja, hogyha őt ez teszi boldoggá!

Lényeg, hogy szememben megtalálja végre,

s öntse el őt is a fahéjillat fénye.

Hogy aztán magamból, ismét eladhassam.

Sütiben, rajzokban, zenében, szavakban,

és ne olyan önzőn, ahogyan e verset

írtam. Mert magamnak írtam tán, s nem neked

De most a toll mellé egy bögre teára

is benevezek, hogy gőzéből a pára

ablakomra szálljon és mosolymaszatot

rajzoljak bele, tán örömet adhatok.

Hogy a kis égősor bordádra tekerve,

felgyúljon s költözzön a szikra szemedbe.

S ha kint nem, legalább most benned és bennem

ne égzengős eső, hanem ma hó essen!

Így végre tisztán és igazan adhatok

magamból kinek mit és mennyit akarok.

S úgy zárom dobozba neked, kit szeretek,

mosolyom, hogy küldjön még szebb ünnepeket!

Holnemvolt, mint Karácsony Szelleme.
Tavalyi rajz...

Ui.: Anyukám szerint a Szomorú Vasárnapra tökéletesen rámegy. Meghallgattam, igaza van. Hm, milyen stílszerű. Pedig olyan szomorú nem lett, ahogy az előző bejegyzésemben jósoltam. Sőt! Hálás vagyok a vasárnapnak. Mert egy rohadt, színtelen, humordurcis, faarcú szuka kivételével mindenki szeret. Aztán előbb-utóbb ő is kénytelen lesz megszeretni :P

Fíllájk

Hogy mi ez a vers? 12x12 szótag. Ó, az a rohadt 144-es... Vagy csak egy rövid helyzetjelentés. Szabadulási kísérlet egy rohasztó érzéstől, a nemakarástól, az előre izgulástól. Pedig pontosan tudom, hogy valami elcseszett lesz. Valami? Minden. Leinnám magam, de nem szabad. Nem ihatok, mert baj lenne belőle. Komoly és nagy baj, asszem...

Es(end)ő

Lenyeltem volna most minden kis érzésem?

Mint verebek, ülnek a gyomrom mélyében.

Mit mint kis verebek! Mint ezer jégszikla,

mi nehéz és hideg és úgy szúr, mégis, ha

eltelít, elborít, s úgy érzem, túl sok már

kiöklendezném, de puhán a torkomnál

felgyűlik gombócba, s vattaként megakad,

nyelek, de nincs esély, s remény, hogy felszakad.

Aztán egy nyeléssel talán kicsavarom,

hunyt pillák tövéből ered kis patakom,

s sósan szám sarkáig siklik, de letörlöm.

Egy ártatlan lélek se ázzon esőmön!

Régi, és csak azért nem egy sírós szem, mert túl klisé lenne...

Befejezetlen

Azt hiszem, sokak számára nem ismeretlen Mary Sue. Pontosabban a Mary Sue-effektus. Amikor különböző írásokban (eredetileg fanfictionökben) a szerző egy részben magáról mintázott, de rettenetesen idealizált, éppen emiatt rettenetesen elcsépelt karaktert állít a mű középpontjába, akivel olyasmik történnek, amit a szerző igazából önmaga körül szeretne látni. Vagy valami ilyesmi... Mary Sue amolyan Gipsz Jakab-féleség. Vagy Rodge. Rodge az én Gipsz Jakabom. Igazából 2 saját karakteremtől örökölte a nevét, Rick Rodgerstől (akit a köznyelv Rodgersként emleget) és az ővele állandóan szembemenő Norm Blacktől. A hegeli dialektika szerint Rodgers Black a hipotézis. És mindenhol ott van.
Kb. erről próbál szólni a vers, de akárhányszor visszatértem rá, egyszerűen nem sikerült befejeznem, ahogy bénteken a suli aulájában ültem a radiátor tetején és arra vártam, hátha megjönnek a barátaim, de csak nem akartak mind. Akikre igazán vártam, nagyon nem jöttek meg, de mindegy, talán jobb volt ez így...

Rodger Black (balladája?)

(befejezetlen)

Izgalomterhes gitárzenébe

vegyül a gyilkos zaj: Colt, ha dörög.

S szemünk vetül az ördögszekérre,

mi a szellővel tovagörög.

Majd lengőajtó, benn emberek,

közöttük ő is, szinte gyerek.

A kockás ingből nem engedek.

Rátűzve csillag. Ő Rodger Black.

Majd hideg vas zeng, és ordítás.

A tengerzajban el is enyész.

Árbockosárban ő küzd. Ki más?

S úgy sem nehéz a felismerés,

hogy szemén kendő: halálsötét,

s csimbókos haját a rossz szelek

tépik vadul, jaj, le ne lökjék!

Nyakában arany. Ő Rodger Black.

De robog tovább, seprőnyélen,

személyisége varázsában.

Szívében, mélyen ott az énem,

hiszen szemembe' magát látta.

Macskává váltan követ engem,

akár a rossz sors. És most meglep:

öröklét hangján szól a fejemben.

Elméje penge. Ő Rodger Black.

Oké, tudom, hogy ez Jinx-kapitny felszerelése, de igazából

Jinx kapitány is ő. Meg hát itt a kendő, az arany, a köpenyről,

meg a keztyűről is lett volna 1-1 versszak (szuperhős és titkos ügynök), de

csak nem sikerült megszülnöm, úgyhogy ennyiben maradtam.

Kinemhúzottak

A karácsonyi húzás első meg nem valósulása után egy adag cetli maradt a tolltartómban, rajtuk 1-1 névvel. Aztán a másik oldalukra (hogy ne legyen feltűnő, hogy egy másik füzetbe firkálok órán) íródott ez meg. Egy versszak/cetli, úgyhogy a sorrendet utólag is alakíthattam. Végülis ennyi lett belőle. Nem nagy cucc, de nekem visszaad egy vekengős-függős-szenvedős hangulatot. A rajongás utolsó fázisa ez, azt hiszem...

Szóval

(MÁS)

Szóval, ennyi?

Eddig tudott izgi lenni

a tükörbohóc a falon,

s most én futok, ha akarom,

bár ő a szívével jól lát.

Allright!

Szóval, engem

áldozott föl és mi bennem

belőle maradt, én vagyok.

Én lettem ő is és halott,

ki szórta a tükörszóárt.

Allright!

Szóval, írtam?

Ő is jól tudja, hogy így van.

Hát a válasza hol marad?

Hogy bámultam a Holdakat...

Tudná, hogy hisztiztem: ,,Hozzád!"

Allright!

Szóval, Te lett,

a múzsám, ki most temettet,

de majd úgyis visszahúzza

hiány-feketelyuk újra,

s írok hozzá elég ódát.

Allright!

Szóval, mégsem?

Emlékszem, s feledést kértem.

Tudom. Tudom, itt van bennem,

mint a töltény a szívemben.

,,Jófej leszek", ő is próbált.

Allright!

Szóval, belém

állt a tű, mi mindig felém

hegyeződött. Hogy haldoklom,

s nem így élek. Hogy a gondom,

kitől kaptam, jól járt.

Allright!

Szóval, vége?

Nézem, nagyon szép, ez kéne.

Kéne, amit ír, mit játszik

Ha elfeledem, hiányzik.

S kérném a fél üveg kólát.

Allright!

Szóval, sötét

lé festi most a klub kövét:

kiborít a lénye megint.

És mondanám, hogy rálegyint

Szívem...Ennyi hazug órát...!

Allright!

Jobbat sajna nem találtam. Ez Klotild, én és a tükör.

Tabula rasa

Mit csinál az épeszű ember karácsony előtt egy héttel, amikor már nagyon az ajándékokkal kéne foglalkoznia? ÚÚÚÚÚÚGYVAN! Új Kis Fekete Könyvet magának. Ja, nem! Két ember van a barátnőim szerint, akiknek a tetteivel sosem lehet érvelni, ha a tézis tartalmazza az "átlag", illetve a "normális" kifejezések valamelyikét. Az egyik én vagyok. Na, de lényeg a lényeg, én egy világi nagy barom vagyok, úgyhogy ezt csináltam tegnap éjszaka, párhuzamosan anyukám ajándékával, fél szemmel Walking Deadet nézve. Az első vers pedig egy patakparti idegességlevezető futás szülötte. A rajz (ÚJRAJZ!!!! Szinte hihetetlen. Ennyit a "márpedig ÉN le nem ülök rajzolni"-fogadalmamról) pedig a vasárnapi nihilé. És persze az újdonság varázsa mindkettőt megáldotta.

Kezdődjön

Az új könyvem

tiszta lappal!

Ne túl könnyen,

hazugságtól híg szavakkal!

Ne egy játszma;

kártyaparti,

hiszen hátha

tétlen könnyebb hátrahagyni.

Szív az adu,

a hatalom,

s némaszavu

Szívem otthona a talon.

S ő, a Szív Ász,

másnak végzet,

nekem szívás.

Szív ász ez az egész élet...

Fél év

"Fél év hosszú idő..." kellene kezdődnie a posztnak, de nem! Már csak azért sem, mert ez a kijelentés egyszerűen hamis. Fél év semmi. Akkor két hónap pedig még időcsapdában is nevetséges időtartam. Ma évforduló van. Dicsőséges 14 fél évesés Brokenweek-hétfő 2 hónapos évfordulója. A napok, amikor rá kellett döbbennem, hogy nem éri meg szeretni, mert egy olyat, mint én, kizárólag barátként tudnak kezelni. Ez van. És most itt egy pulóver. Anyucipicifia-illatú. Asszem még mindig tudnám szeretni, de úgysem lehet. Nem mintha mást lehetne...,,mégis késő a dzsekid kérni, Csillagnéző."

Sosemvolt

Sosemvolt, s most mégis itt van.

Lustán pihen karjaimban

a szürkésbarna szellemem.

Fél év telt el e szellemben...

S most tiszta fej és tiszta szív.

Józanságom is hazahív.

Fájsz sincs már, csak kólamámor.

Szeretlek se szól a számból.

Nem vagyok már álmos, beteg,

csupán fázom. Fázom, s neked

mindig van egy pulóvered.

- Kell? - kérded. S én: - Hát, ha lehet...

És elfutok. Legyél boldog!

Támadnak az elégvoltok.

S Fogarasim sarkát évre

beleszédülök a képbe.

A füstszagú, esős képbe.

És nem tudom, mitől félve

állok én és az az áldott,

kit e bolond szív nem látott.

Egy perc volt? Két hónapnak tűnt,

mikor mással tovarepült.

Ürességet viszek haza.

Hangja fél év hideg szava.

Nos, ez egy régi rajz, de ő Sosemvolt, a

Fekete Pulcsi. Holnemvolt egy paródiájaként született

maga a rajz, amúgy. Igen, kb. fél éve.

Szegény, drágadrágadrága Csillagnéző :(

A 144.

Ez a 144. bejegyzés. A 144 olyan varázsszám, mint a 31.  Ómen. És busz...rohadt XVI. kerületi busz. Pénteken utaztam vele utoljára. Az első este volt, amikor fájdalmat álmodtam. Először csak felriadgattam. 6szor, 7szer, 8szor pörgettem álmomban végig ugyanazt a jelenetet. Részegen beszéltem. Butaságokat. Aztán sírtam és felriadtam. Utána már nem láttam képeket, csak a kietlen, névtelen sötétséget és azt a mardosó érzésegyveleget éreztem hozzá, amit a megálmodott párbeszéd alatt. Múlt éjszaka már alig jöttek képek, csak a sötét volt és az érzés. És ma, rajz órán félálomban kizárólag sötét és az az elviselhetetlen, belsőt szaggató fájdalom. Ennek visszhangja az utána egy órával alkotott 8 sor, amit olyan volt leírni, mint amikor egy sivatagban haldokló vizet kortyol. Az egész olyan volt, mint vasárnap este, amikor egy szál pulcsiban sétáltam kilométereken keresztül. De csak nem tudtam sírni.
Hogy miért van ez az egész? Nem tudom...talán kellemetlen a hidegzuhany, ami azzal a rádöbbenéssel jár, ami arra világít rá, hogy egy egyszerű játszma egyszerű és könnyű játékszere vagyok. That's a paingame...

Könyörgés

Névtelen, képtelen

fájdalom, s félelem...

Álmodok, képzelem, 

de nem megy ébrednem.

Körmökkel két kezem

magamba véshetem,

ellened vétkezem.

Bocsáss meg, Istenem!

Régi és amúgy nagyon nem szép, 

de csak ezzel tudok most szolgálni, bocsának :(

Na, léptem tanulni, mert néha azt is kéne...pfff.

Töri helyett

Mert ugyebár én mostanában nem tudok írni és visszasírom a régi, régi, régi, régi verseimet, amikor a Bálványnak hisztiztem. Nesze nekem hiszti, meg ilyen-olyan régi versek. Törit kellett volna tanulnom, de akkor eszembe jutott az első sor. És nem volt megállás. Egy régi jegyzetfénymásolatra firkáltam rá. Még rajzoltam is hozzá (aztán cirka fél órája ráborult a tea a táskámban, úgyhogy most egy darab ázott rongy). Olyan volt írni, mint régen. Jól esett. Nem mintha bármi újat, költőit, vagy szépet mondanék ki. Nem mintha bámulatos trükkökkel operálnék. Valahogy az egyszerűsége és butasága miatt volt olyan jó, hogy írhattam (és hanyagolhattam miatta a törit, ami a következő órában egy garantált bukta). Köszöntsétek Holnemvoltot újra köreinkben!

Ciklus

Most egy Te vagy, egy Egyetlen.

Múzsa, s alany e versekben.

Beléd zúgok, érted élek,

bálványozlak, s kérve kérlek,

ahogy minden múzsám kértem - 

szóképek közt csúszva térden,

vágyrímből szőtt fellegekben - 

hogy egy kicsit megszeressen.

Ne lökjön, ne törjön össze

önmagába börtönözve,

s ne csak álom legyen nekem...!

Aztán csak, hogy elfelejtsem.

Függő leszek. Bolond, beteg.

Ki meggyűlöl, holott szeret.

Ki ellökne, de nincs mersze...

Ezekre is berímelsz Te.

Talán tényleg ugyanaz vagy.

Hisz a szavak úgy maradnak,

ahogy őket lekarcoltam.

Nem szállnak el, hisz nem mondtam,

írtam. S mit írok megmarad.

Ím, harmadszor fog el harag.

Majd újra imádni foglak,

szürke sorok áhítoznak

majd még téged ezeregyszer,

s egész addig nem kelek fel

képzelt halálos ágyamról,

míg vers kél káros vágyakból.

Lassan fel most Te élsz engem,

S rájövök, ha felébredtem:

Nyeled csak az erőm te is.

Holnemvolt lett belőled is.

A mai második

Vicces, hogy kevesebb, mint fél nappal ezelőtt írtam, hogy mennyire megijeszt, hogy cserben hagyott minden versem. Azóta a már bejegyzetten kívül három másikat szültem meg. Igaz, hogy az egyik csak 4x4 szótag, de annál fontosabb nekem. Mindegy, ez nem AZ a vers, hanem egy eggyel azelőtti. Egyszerűen kimondtam magamban azt, hogy ,,nyomott vagyok" és nem volt megállás. Végre! Ezt szeretem én. Noha mindenféle hülye fájdalmakból régen sokkal fogyaszthatóbb verseket tudtam szülni. Most valahogy túlkomplikálom őket. Ahogy az életemet is túlkomplikálom...

Vagyok

Nyomott vagyok.

És akiben nyomot hagyok,

nyomozhatok,

rajta ki, s m'ért nyomott nagyot.

Beteg vagyok.

És mindaz, mit bent meghagyok,

bennem ragyog.

Kimondva szar. Benn nem nagyok.

Nem szép vagyok.

Ez csupán tény. Nem cél, vagy ok.

De széthagyok

minden könnyet. Ezért vagy ott.

Eltolt vagyok,

Sápadt Fagytól elolvadok.

S eloldalog

a gondod. Meg nem oldhatod.

Részed vagyok.

De téged e rész elhagyott.

Részeg nagyok...

Jövőre majd még egy hagy ott...

Régi. Nemtom, valamiért ezt most választottam :D

Reális indokom nem nagyon van...

Besokalltam

Igen, besokalltam. A gondolattól, ami egy hete itt lebeg felettem: hogy elfelejtettem, hogyan kell verset írni. Hogy terméketlen lettem, hogy kész, hogy kiégtem, hogy rájöttem, hogy semmit, de semmit az ég világon nem szabad éreznem. Hogy csak dalszövegek mennek a fejemben szakadatlanul. Meg képek, szavak. Kézfejrajz, kék hajgumi, rágó, kóla. Aztán lassan jön a többi. Pedig, mondom már régen rájöttem, hogy nem szabad érezni, vagy gondolkodni. Mert megint végigbőgök egy hetet, mint októberben. NEM! Egy este elég volt mostanra, nem kell hat másik! Ígérem, többször nem kérdezem meg gondolatban, hogy milyen az a lány. Inkább ezt az egészet kiírom magamból. Még ha ehhez az kell is, hogy leülök, hogy Igen , én most VERSET FOGOK ÍRNI. Illetve ezesetben csinálni. Mert nálam ez a csinálás-kategória. Ebből jó nem születhet. Csak megkönnyebbülés. Néha még az sem.

Terméketlen

Terméketlen vagyok,

akárcsak a kővé fagyott

talaj, melyre magot

sosem vetnek, mert meghal ott.

Várakozom csendben,

hátha ezt a sötét leplem

engedik levetnem,

s újraéled minden bennem.

Akárcsak tavasszal,

ha vörösen int a hajnal,

s akkor ami nagy baj,

tovaszáll a meleg nappal.

Úgy, mint a tavaszra,

igen úgy várok, ragadva

ebbe a vacakba.

És rád várok. Vess magadra!

Vagy magadat vesd meg,

mert most már hiába festek

magamban szép verset,

téged már nem érinthet meg.

S ezt a sötét leplet

viselhetem, én, a gyermek.

Fejem Felett Felleg...

Ez a sors, mellyel megvertek.

Te meg, aki közben

nem hagyod, hogy levetkőzzem,

Te, te tükörszörnyem,

fagyos rög maradsz a földben.

És bármit akarok,

én "mi lenne, ha..." maradok.

A szemed, a hangod

mindig visszahúz magadhoz.

S én, a terméketlen,

tudom, elsorvadok csendben.

Csak annyit mondj nekem:

Milyen, kit szeretsz helyettem?

Egy régebbi rajzom egy darabja.

Egy hold van a szivárványhártyájában, amúgy,

attól ilyen fura. Csak mondom, mert sztem nem látszik :D
Amúgy a Hold miatt is idevág, de valami hasonló van most a kézfejemre rajzolva.

4 napja nem tudom lemosni...

Életem balladája

Ezt a verset, amit amúgy már poet.hu-ra is feltöltöttem, de szokás szerint kisebb lelkesedéssel fogadtatott, mint egy általam mondjuk kliségyárosnak ítélt vers, akkor akartam ide feltölteni, mikor a magyartanárom, akinek hosszas mérlegelés után beadtam, már véleményezte. De erre, a tények jelen állása szerint nem nagyon fog sor kerülni, mert szerintem egész egyszerűen elhagyta a verset. Annyira nem bánom, igazából. Szerintem kicsit túl balladahomályosra sikerült, s aki le akarja követni az eseményeket, vagy egyáltalán azt akarja, hogy adekvát legyen a futkosás, meg a refrén (és ezzel együtt a versszakok száma is btw) és ne csak egy kilencszer odavetett sornak hasson, annak látnia kellett, hogyan és kinek (a képének) szavalom a Vörös Rébéket minden magyar előtt, tudnia kell, hogy ki a Szőke Nyár és a Bolond Sors és főleg, hogy miért. Fel kell fognia gyakorlatilag minden kis hülye rezdülését a versnek. És valszeg még úgysem lesz az az igazi, mert amúgy nagy-nagy öncélúskodás az egész és...nos, hiába van, hogy 3 különböző órán 3 különböző füzetembe (plusz a telefonomba) szültem meg, mert olyan szinten nem bírtam magammal, valahol mégiscsak csinált. És én nem szeretem a csinált verseket. Akkor meg főleg nem, ha még ki is élem magam bennük.

A hajtók balladája

Fut a Nyár, utol ne érje

Vad Róza, ki addig tépte

szívén a hegedt sebeket,

míg csak belé nem szeretett.

De ha hajt is rózsát a nyár,

csupán nézi, rá nem talál.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, Nyár előtte,

de ő nem néz már előre,

hiszen közben űzi, fogja

az istenek ősbolondja,

s nem nézi a szőke fejet,

mert jól tudja, hogy nem lehet.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, s ő nem néz hátra.

Nagy hiba, mert így nem látja,

nem kell futni, áll a Róza,

s csillagjait másra szórja: 

Szorítja a Bolond Isten.

Kártyát terít, szoknya libben.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, keze fogva.

Bolond baljában a kocka.

S fordul a nyár szőke feje,

végül is kettősük fele,

s érzi, nincs rendben valami: 

nem tud virágot hajtani.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, de rossz irányba,

előtte a Rozi háta,

ő meg hallja, s pillant félve

hátra, s megcsillan reménye,

de a hulló csillag sorra

gyöngédség csak a Bolondra.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, már nem hajtja

szíve forróságba, bajba,

noha a Nyár ott mögötte,

fonalát bosszú kötötte

már imádott Bolondjához,

ki ha szeret, csak elátkoz.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, hogy meg ne lássa,

hogyan hervad a virága,

kit ő hajtott messzi földre,

hol a Bolond tép belőle.

S szirma, az utolsó: "Szeret."

Madárral száll most Föld felett.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, harmatkönnye

vérként hull arra a földre,

amelyen a Bolond hagyta,

midőn kap madárszárnyakra,

és ki mellette száll - nagy kár -

Nem rebbenti el: "Hess, madár!"

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a nyár, utol ne érje

Vad Róza kísértő képe,

kinek szívén vérző sebek,

miket Bolond Sors tépkedett.

S többé nem hajt rózsát a nyár.

Keresheti, rá nem talál.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Eredetileg a Kívülálom c. versemhez készült rajz,

az egyik kedvencem az egész Kiskönyvből