Hol a Flóra?

Ez az ártatlan kérdés szülte ezt az amúgy elég bárgyú kis verset fizikafüzetem hátuljába (ugyanis Flóra, akinek a nevéből készült a vers (félreértés ne essék, nem róla szól. Még csak az kéne, hogy pont róla írjak verset...pff) fizikán a padtársam)

Flóra

(wow, most már nekem is van női néven nevezett versem. Igazi művész vagyok.)

Hol a Flóra? Elvonóra

vitték őt. Most áll az óra.

Néma csendnek bársonyleple

lelibbenne ha itt lenne.

Hol keressem? Meg nem mondta.

Életvízben fel lett oldva.

Senkifia, senki lánya,

önmagának saját árnya.

Ne félj, Flóra, nem bántalak.

Áll az óra. Mutasd magad!

Itt az idő, csak hogy múljon,

múljál te is, kérve súgom.

Picture from: the-view-to-a-kill (DeviantArt)

Valami egészen különlegeset

Van egy rajzom (béna kis rajz egyébként) amit a mellé készült ugyancsak bénácska verssel (pontosabban azzal a verssel, ami mellé rajzoltam) együtt scanneltem be, úgyhogy első kézirat meg minden. Üdvözlettel a hetes busz (szívemhez olyan bosszantóan közel álló) újbudai végállomásától (ott írtam ugyanis). Az ötletért meg a megintcsak világhírű Óriás zenekarnak mondok köszönetet az egyik számuk első soráért (,,Csillagport törlök"), amit, csak mert defektes vagyok, mindig ,,csillagportörlőknek" énekelek.
Naszóval:

Csillagportörlő

Pilinszky

Suliban írok bejegyzést. Ilyen se volt még...délután amúgy sem lesz időm. Egy régi vers a füzetemből. Szintén éjszakai termés, ha jól emlékszem, az igencsak klisés pillangós-tüzes versem után, jócskán túl az éjjeli fél egyen. A rajz, amit majd otthon hozzárakok, a mellete lévő oldalra készült, csak úgy véletlenül került mellé. Hehe, Holnemvolt, a lógó szellem megint feltűnik rajta.

Pilinszky pedig mindig megihlet, a Négysorost meg mindenki ismeri. Én ezt hallom bele:

Négyszernégysoros

Kényszerzubbonyomban régi cafatok.

Nézd csak, ezen pont az orrod van.

Tüskék, amiket benenm hagytatok:

,,Alvó szegek a jéghideg homokban"

Nem hívtalak, elég kötél volt nyakamon.

De jöttél, s csak annyit mondtál: Ég veled.

Léleklétrán taposó holt hatalom,

,,plakátmagányban ázó éjjelek"

Hajnalban a csillagport törölgettem rólad,

mert kíváncsi voltam, hogy ki vagy.

Szívesebben nézném most, de nem látom a Holdat.

,,Égvehagytad a folyosón a villanyt"

Elmúlt éjjel, kibámulok az ablakon.

Üvegtükröt nézve más arcot képzelek.

Bárd villan; az első csepp nyakadon -

,,Ma ontják véremet."

Nem Félek, senem Unom...

Ma este egy Catch The Flag névre hallgató játékot játszottunk a belvárosban (olyasmi, mint a fogócska meg a számháború keveréke).  Tök hangulatos volt, legalább 200-an voltunk. Még csapatindulót is impróztam. Dallammal!

Mozgalmas éjszakánk van:

gyilkolunk az éjszakában.

Mi vagyunk a piros csapat:

néhány sárgát ma szétcsapat.

Aztán közkívánatra kiegészült egy újabb versszakkal. Hála Istennek, nem én vagyok az a gyökér, akinek ez a dal kipattant a fejéből:

I'm catching with you,

you are catching with me.

We are catching together,

we are catching forever.

We are catching on the summer,

we are catching on the winter,

we are catching on the antumn,

we are catcink on all seasons...

Najó, de nem ezért kezdtem el bejegyzést írni, hanem mert mert feltölteném azt a verset (szintén a játék közben íródott egyébként), ami ugyebár nem Félek és nem Unom, haneeem:

Temetem

Temetem a holtat, temetem az élőt.

Temetem a múltat, azt a kincset érőt.

Temetem a hullócsillagoknak fényét.

Temetem a  választ, s a rá adott kérdést.

Temetem szád és temetem a szemed.

Lehet Szerelem, de temetem a neved.

Temetem a csókot, temetem a csokit.

Temetem a drága lángossütő kocsit.

Temetem sorsot, temetem a halált.

Temetem a pokol sorálló angyalát.

Temetem a vöröst, temetem a kéket:

fekete-fehéren festem meg a véred.

Eltemetem Álmost, temetem Szent Istvánt,

Temetem a szívem krumpliszagú titkát.

Temetem a zenét, temetem a dobot.

Temetem a piát, temetem a drogot.

Temetem a kólát, temetem a rágót.

Temetem a sárga és a piros zászlót.

Temetem a törit és temetem Kósát.

Szanaszét taposok minden csillagrózsát.

Temetem a karmám, a gótikus várat.

Temetem a testem, hisz már nagyon fáradt.

Temetek mindent a szélfutta homokba.

Temetlek téged is, de magamat soha.

Saját...kicsit gagyi, de hát ez van.

A láncok egyötöde...

Nyelvtanóra tegnapelőtt...Halál unalmas téma, halál unalmas feladat, halál unalmas...ja nem, a szavak, amikkel dolgoznunk kellett volna, nagyon érdekesek voltak. Írj egy-egy nemmondommegmilyenmertúgysemértenésenkicsakakiéppenezttanuljanyelvtamból mondatot a megadott szavakkal (aláhúzva)! Nem voltam feladottelejsítős hangulatban, főleg, hogy egészen más járt a fejemben. Az idő meg kellemesen ólmos volt. Ideális belesüppedős hangulat. Ötször két sor. Kishalálok.

Tiszta illatú, friss fehér abrosz:

ilyen a lelkem, hisz messze vagy most.

Barna a hajad, kék szemed selyem.

Beburkol, körbevesz: Gyilkos védelem...

Életed leplébe bevasalt redő

vagyok én. Nulla az eredő.

Nézed a testem végre elaludtam.

A vérem vörösborpecsét a hóban.

Megtapogat a halál részegsége.

Aztán torkon ragad. Belefojt a fénybe.

Egy kócos plüssmajom...nyilván saját...

A régi és jól bevált, ámde annál unalmasabb pillangó és tűz metaforák...

Na, végre visszakaptam a kis verseskönyvecskémet (a már oly sokat emlegetett Zsófi barátnőmnél volt, mert megkértem, hogy rajzoljon az egyikhez), úgyhogy jöjjön egy csütörtöki alkotásom (erősen feltorlódtak a bejegyzendő versek). Bár erősen gyanítom, hogy volt az már péntek is...

Száműzetés

Saját árnya mögé rejtőzik a fény.

Mégis hol jársz most, te kurva remény?

Messzebb vagy a fél világnál,

messze jársz.

Az utolsó mécsvilágnál

lepketánc.

Szegény pille, haláltánc ez.

Sírja majd e halvány láng lesz.

Körbe, körbe, körbeszállja

és a szárnya

néha belibben a lángba,

életünk egy elemébe,

a fénybe,

tűzbe...

Szegény pille!

Így lettem én is száműzve.

Picture from: worth1000.com

Az én kis titkos helyem

Vers egy helyről a Világvégén, amit egy kép ihletett meg úgy négy napja. Egy helyről, ahová annyiszor jártam és még sosem volt bátorságom megtenni azt, amiért mentem. Talán jobb is így.
A képet tegnapelőtt (csak azóta lusta voltam scannelni) rajzoltam a bioszfüzetembe, nem célzottan a vershez, de jobban belegondolva egészen passzol hozzá.

Albertfalva - kocsiszín

Elhúz egy sárga csík

Nehéz lángosszag van

Cigidobozt rugdos a szél

Megint itt maradtam.

Reng a föld, egy sínpár

titkos helyre rohan.

Nem mehetek oda,

de akit várok, ott van.

Itt valahogy mindig szél fúj,

letépi a kalapom.

Bármit elvihetne tőlem,

ezt az egyet nem adom.

Van a padom a napon

és a rozsdás porolóm.

Alsóváros Alja:

a második otthonom.

Száz zörgő falevél...

hangya másik rajtam.

Szívem többet remélt,

de csak ennyit kaptam.

De még is ittvagyok,

hát ne bújkáljatok!

Kutyákok

Az Apróságok összekotrása közben jöttem rá, hogy annyi kutyás versem van, hogy megérnek egy misét bejegyzést. Jó, persze, nem olyan jók, de vannak egy páran. Tekintsük úgy, mintha egy alhalmaza (igen, megkezdődött a suliszezon, s már négy matekórát is túléltem. Nézzetek hülyének, de egész szórakoztató a suliban :D) lenne a kutyás versek a szintén nem túl kiemelkedő apróságoknak.

Júj, a képért meg A kutya vacsorája együttest illeti a köszönet, ugyanis tőlük loptam kölcsön. Nagyon jó kis együttes egyébként. Sajnos szerencsére alig ismerik őket.

Ezt dobolás közben írtam, ugyanis az ötös ritmusra iszonyú jól rá lehet mondani azt, hogy fe-ke-te-ku-te, fe-ke-te-ku-tya. Az első (közben megnézem és kretén módon nem az első, hanem a második) versszakot egyébként pont dobgyakorlatnak írtam, aztán asszociáltam egy Harry Ptter szereplőre és róla írtam meg végül a teljes verset, amit még egy pár hónapja a a régi fanfiction-ös felhasználómmal fel is töltöttem.

Fekete kutya 

Fekete Kutya,

merre visz utad?

Annak nincs nyugta,

ki téged kutat.

Árnyékként tűnsz el,

bármit tervelsz ki,

nem marad bűnjel,

nem kap el senki.

Fekete Kutya,

miben sántikálsz?

A Jó Ég tudja,

milyen árny vigyáz,

kíséri lépted,

bármilyen bajba

keveredsz, élted

olcsón nem adja.

Fekete Kutya,

szívből visszavár

az, kinek ura,

s társa is vagy már.

Vagy elfeledted,

kit szédítettél,

mondtad, szereted,

aztán elmentél?

Fekete Kutya,

jöhetnél végre!

Mindenki unja,

hogy évről évre

egyre csak rád vár,

sosem felejt el,

ki jó, hogy játszál,

de komolyan nem.

Ezt kb egy éve írhattam és négyszer ilyen hosszú volt, csak elkövettem azt a hibát, hogy visszaolvastam. Az elejét egész elfogadhatónak tituláltam, úgyhogy meghagytam. Kemény nyolc sor (amúgy nagyon kretén nyolc sor, már ami az alakjukat (is) illeti. Bár a homokóra alakba hihetetlen költői zsenialitást lehet belemagyarázni, ami a vers időhöz való viszonyát domborítja ki.). Hogy miért Kutya a címe? Az erre utaló összes sort kitöröltem, de higgyétek el, hogy egy Kutyához szól.

Kutya 

Egy szempár: eltűnni benne

néha talán jó is lenne, 

de senki nem mer

és ha egyszer 

elkezdted,

menj végig, 

mert ígérik,

akárhogy is kételkedsz,

jobb lesz majd, ha vége lesz.

Van egy dalszövegszerűségem, Klotildról egy kék plüsskutyáról szól, de most, hogy így gyorsan átfutottam feltöltés előtt, úgy döntöttem, nem égetem magam vele. Így hát jöjjön az utolsó, ami nem több, mint négy sor,  a nyinás vers írása közben firkáltam fel, mert nem hangzott rosszul.

Kóborkutya

Érted vérzi néma könnyét.

Haldoklik és aztán könnyít

magán néhány vonyítással.

Rád gondol és elmegy mással.

Zsófi 16!

Az egyik legjobb barátnőm ma ünnepelte 16. születésnapját. Illetve mi ünnepeltük. Ez csak azért bejegyzéstéma, mert 2 vers is íródott ebből az alkalomból. Az első egy kincskeresős játék (hajnalban a suliban) utolsó előtti állomása volt. Egy rejtvény (most direkt nem zártam középre, mert úgy esélytelen lenne, hogy látszódjék a megfejtés).

Kíváncsi vagy már, hogy merre visz az utad?

Itt van ez a vers, mi helyes irányt mutat.

Segít neked, hogy ha olvasni jól tudod.

Kutatnod akkor nem kell minden kis zugot.

E versben elrejtve ott lapul a végcél.

Rejtőzködik ugyan, de te balra nézzél!

Talán megtalálod, föntről le, ha nézed.

Bámulod sokáig, kíváncsiság éget.

E betűk függenek, biztosan feltűnik.

Nézz rájuk, a függést oly nehezen tűrik.

Kutasd hát fel a célt, érzem jó nyomon vagy.

Ez az út véget ért, de még kóborolhat

Rajta aki gyenge, s nem előre tekint.

Elveszthet egy nyomot, s elkezdheti megint

Saját hibájából, mert nem veszi észre:

Derék kezdet számít, nem pedig a vége.

Természetesen mi rejtőzködtünk az utolsó állomáson a minidobommal, a rumbatökömmel (rajongok a ritmushangszeren játszó zenészekért), és a barátnőm gitárjával, Dagoberttel (igen, elnevezzük a tárgyainkat, nagy kreténség? :D) és mikor Zsófi feltűnt a színen, először hülyéskedtünk egy sort, majd eljátszottuk neki a kis szülinapi dalát, aminek én szenvedtem meg a szövegével. A Quimby (igeeeen, már megint, de kivételesen Zsófi miatt, aki (szintén) nagy fanatikus és ez az egyik kedvence) Viharon túl, szélcsenden innenje nem volt egy könnyű vállalkozás. Hát ez lett belőle (első kettő és utolsó versszak). A refrén nem százas és a hozzánk-hoztál rímen meg utólag téptem a hajam/arcom/stb.  mert valami rettenetes. De Zsófinak tetszett és ez a lényeg.

Mikor fölkeltünk ma reggel, pontosan tudtuk,

hogy ez a nap jobb lesz, színesebb, talán.

Néztünk jobbra, balra, kisszívünk mit adhatna

neked most, azonban semmit sem talált

Így hát eltökélten

megírtuk e kicsi dalt neked, hisz 

tizenhat lettél. Milyen szépen

hangzik. Hallod?

s így kívánunk boldog szülinapot.

Na szóval szeretünk mi téged, 

mert te olyan jó vagy hozzánk.

Köszönünk minden szépet,

amit világunkba hoztál.

Arcunk ragyog,

s így kívánunk boldog szülinapot.

És mivel ez az ő napja, ismét tőle csatolok egy rajzot a bejegyzésemhez, ezúttal nem szórakoztam a színekkel. Eredetiben még szebb egyébként.

Mónika reggele - A múzsa válaszol II.

Már alig vártam, hogy felrakhassam a sorozat következő darabját - más kérdés, hogy nem ismét egy Quimby dal egy szereplőjének gondolatait akartam megosztani veletek. De sajnos csak Mónika van papírra vetve, mostanában meg amúgy sem megy a verselés és az eddig nekem tetsző alkotásaimat is meggyűlöltem valamiért. Tán egy újabb korszakom hajnalán vagyok és képes leszek végre elengedni a bugyuta álmaimat. Ja, szép is lenne, én, az Elengedőbajnok...
Vicces amúgy, hogy egy olyan karaktert sikerült megtalálnom, akit csupán egy mondat erejéig említenek a Nem volt kulcsom című számukban. Talán a legtöbben észre sem veszik őt. Én érdekes módon még azelőtt felfigyeltem rá, hogy megtudtam volna Móniról, hogy kicsoda. De mindegy is, a lényeg, hogy itt a vers, ami egyébként harmatgyenge, de a novellánál, amit először írtam Mónikáról, nagyságrendekkel jobb.

Mennyi, mennyi apróság,

rólad mesél minden.

A kiterített hálózsák,

gyűrődés az ingen,

két pohár az asztalon.

Csillog még pár ujjnyi 

a tiedben, kiiszom.

Nem bírom bámulni.

Ködös kép és szalonspicc,

tárgytalan, furcsa tánc.

Beszélgetés, bárgyú vicc,

ahogy hagytál, úgy találsz.

Itt ülök az ablakban,

a macskakövet nézem.

hogy kopogna alattam...

Sétálnánk kéz a kézben.

Fejünk felett vén kandúr,

kinevetne a Hold.

Forró szívem meglangyul,

ami szép volt, csak volt.

Nem az fáj, hogy elmentél

az, hogy nem jössz többé.

Ha kicsit is szeretnél,

maradnál örökké.

picture from:wirelady.com