Ezt még sítábor előtt szerettem volna feltölteni, mivel előttevaló éjszaka íródott. Azzem megint előtört belőlem a Meg nem érett zseni-szindróma. Ilyenkor mindig remélem, hoigy nem magmra gondolok úgy, mint zsenire. Felolvastam a barátnőimnek a táborban, mert poénból megkérdeztem az egyikőjüket, hogy olvassak-e neki (merthogy ő is éppen verseket olvasott, természetesen igaziakat, nem olyanokat, mint az enyémek, csak nem találtam eg őket, én meg bepoénkodtam, hogy felesleges, én sokkal jobbakat írok. Szerencsére nem gondoltam komolyan), és aztán, pedig tényleg próbáltam, nem tudtam kibújni alóla. Szerintem megbánták, hogy meghallgatták. Kiábrándító lehetett.
A csillag, amit senki sem látott
Azt mondták, az éjszaka csillagtalan volt,
mikor éppcsak néha kikacsintgat a Hold
felhőfátyla mögül beteg menyasszonyként.
Kacéren, de mégis oly gyengéden szórt fényt.
Mintha pókhálóból szőtték volna leplét.
Bűnös, romlott, mégis mint egy éjjeli lepkét,
úgy vonzza a szemet sápadt ragyogása.
Ilyen csoda mellett ki is figyel másra.
Pedig nem volt csillagtalan az éjszaka.
Hazugon, csalókán kacag az Éj szava.
Fondorlatból szőtt fojtogató hálóját
majdnem az összes kis fénypontra rádobták.
Fuldoklott a fényük, csendes agónia.
Egyetlen csillag volt, mit elrabolnia
nem sikerült az Éj gaz fondorlatának.
Oh, de szegény csillag! Téged meg sem láttak.
Pedig igyekeztél, ahogy csak tellt tőled
halovány fényeddel elérni a földet.
Bárhogy erölködtél, csak az éj vett észre,
s menten tört is gyönge fényecskéd vesztére.
Ébresztette nyomban húgát, hiú Holdat.
Megígérte neki, hogy majd fátylat hordhat,
ha felszáll az égre, s lejt egy lassú táncot.
Tündöklése mellett a csillag nem látszott.
Így jött el a hajnal bársonyragyogása.
Az Éj pókhálóját daraboka vágta.
De a nap sugara, bármily jóságos volt,
a szegény kis csillagra is túl sok mosolyt szórt.
Mire az keserű reménytelenségben
gondolt egy merészet, s felrobbant az égen.
Tűzbeborította az egész világot.
Utolsó fény lett, mit a Mindenség látott.
