Én vagyok

Abszolúte félálomban írtam. Reggel csak annyira emlékeztem belőle, hogy valamikor az éjszaka közepén felkelte, írtam valamit, aztán visszaaludtam. Amikor megnéztem, egy kicsit ledöbbentem. Nem csak a tökéletes ritmustalanságon (ezt később megpróbáltam orvosolni), hanem a tartalmon (főleg azon) is. (Ja, egyébként a rajz, mint látszik, saját, bioszórai alkotás :D)

Én vagyok

 Én vagyok az a nyúl a kalapban,

Íz vagyok én keserű falatban.

Vagyok a rém, sötét éjszakában,

álommanó az álmatlan társam.

Derengek fényként puha sötétben,
kisgyermek vagyok mostohaméhben.
Feketelyukként elnyellek mohón.
Vesztes vagyok, de fenn a dobogón.

Vagyok a víz is, kéken örvénylő,

s oly mennydörgés, hogy nem kísér ménkő.

Örök rab vagyok, testemnek foglya,

le vagyok törve, mint a szfinx orra.

Vagyok egy csillag, fekete törpe,

angyal, mi rosszat lát a tükörbe.

Szócsöves vagyok, túrom a nyelvet,

jobb kezem adja, mit a bal elvett.

Nevem a Halál, dicsfény leng körül,

retteg ki meglát, táncosom örül.

Taigetosz mellett a halott gyermek,

hűséges kutya, s mégis kivernek.

Vagyok a rózsa, nem tövis nélkül,

s oly ház vagyok, mi magától épül.

Végül vagyok Hold, folyton változom,

s a Semmit, mi vagyok, érted áldozom.

Egy álomból

Az a helyzet, hogy nagyon-nagyon régen írtam már megint. Van egy versem, amit nem nagyon akartam még csak monitorra vinni sem. Igazából egy bizarr álmomból íródott. Angolórán (annyira tipikus). Igazából semmi különös. Annyi a lényeg, hogy álmomban egy neonfénnyel gyéren világított busz első dupla ülésének belső felén ültem, az ablakain keresztül csak szürke ködöt láttam. Utasok nem voltak, talán még sofőr sem, csupán körülöttem állt öt-hat alak. Pontosabban mintha csak árnyékok lettek volna, az arcukat nem láttam. Semmit sem tudtam róluk, csak azt, hogy zenészek. Az egyik nem állt, hanem mellettem ült, fél kézzel átölelt engem. Talán sírtam, már nem emlékszem. A többi árny, akik az ülésünk körül álltak az engem átölelővel kiabáltak. Nem nagyon hallottam, hogy mi a bajuk, egyetlen egy mondatra emlékszem: ,,Miért kellett felcsinálni?!"
Bizarr, nem? Sőt, borzongató. Zúgó fejjel ébredtem aznap reggel. Még utána következő napon megírtam ezt a verset. Egyébként a kép nem az az igazi, csak lusta voltam (nem ez nem igaz, megpróbáltam, csak nemigen jött össze) rajzolni.

Arcnélküli emberek,

mit akartok tőlem?

Nem ismerem nevetek,

ne kérjetek belőlem!

Maszk mögé elbújhattok,

így is tudom, érzem,

megmondom, hogy kik vagytok,

s m'ért szívjátok vérem.

Öten jöttök egy ellen,

csak a hatodik véd.

Az, ki itt ül mellettem, 

neki őrzöm szívét..

Akárcsak egy másikat,

mi enyém alatt ver.

Érte tűröm gúnyodat,

öt arctalan ember.

Vadmadár

Jópár próbálkozás után (valószínűleg a rengeteg Janus Pannonius memoriter miatt, ami egész nap a fejemben lüktet) megszültem életem első egészen épkézláb időmértékesen is verselhető költeményemet. Kemény tizenkét sor, és még mindig nem az az igazi - mert itt-ott egy egy hosszú magánhangzót kénytelen voltam megrövidíteni -  de az enyém. És kivételesen a kép is saját rajzolású (na, igen, ez meg is látszik), mert sajnos nem találtam olyat, amilyet kerestem.

Vadmadár

Búsan ültem az ablak alatt

és vártam a csalfa vadmadarat,

ki oly bőszen igért

életet életemért.

Koppan az ablak, dobban a szív,

hátha most eljött, s engemet hív.

Ám csak az eső volt,

mit szél az üvegre fújt.

Ködpamacs száll az ablak alatt,

halvány reményem véle szalad.

Tört szivem érzi már,

várni madárra kár.

Már megint az a fránya kés...

Pár bejegyzéssel ezelőtt említettem egy ismételten késsel öngyilkolós novellát, amit azóta sem raktam fel. Tegnap megint elolvastam és bár nem érzem életem fő művének, arra gondoltam fölrakom. Jobb híján. Mostanában túlságosan is bele vagyok merülve az Éhezők viadalának olvasásába, úgyhogy egy-két álmatlanul hánykolódós versen kívül (azokból meg már van fönt elég) semmi sem szültem. Dehát frissíteni meg kell, mert belekeseredek, hogy egyetlenegy oldalmegjelenítés sem történik a blogban. Úgyhogy...

Belédbolondulva

- Gyűlöllek! – kiáltom hisztérikusan. A rajtam végighullámzó érzelemtömeg egy pillanatra megbénít, s magasra emelt kezemben megremeg a penge. Te a falhoz hátrálsz, fekete ingedre vakolat, pókháló és szürke mocsok tapad. Nem érted, mi bajom, azt sem tudod, ki vagyok. Engem meg nem hat meg többé a kölyökkutya szemed, még akkor sem, ha halálfélelem csillog benne. Teszek feléd egy lépést és meglengetem a kést. Nem mersz megszólalni, csak csendben zihálsz a falhoz lapulva. Szinte szédülsz a félelemtől.

- Miért kell neked létezned? – kérdezem fojtott hangon. Aztán tagjaimat megrázza a sírás, térdre esek, a kés kihullik kezemből és éles csattanással landol a macskakövön. – Miért, miért, miért nem vagy csupán a képzeletem szüleménye? Miért kell éppen annyira létezned, hogy megérinteni ne tudjalak, de össze tudd törni azt a már-már isteni eszményképet, amit rólad alkottam magamnak? – Sírva fakadok és szipogva folytatom. – Bálványoztalak, tudod? Istenként tekintettem rád, álmodtam rólad, te tartottál életben. – Ijesztő nevetést hallatok. – Honnan is tudhatnád, hiszen halvány fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok. Abban sem vagy biztos, hogy valaha láttál életedben. Tudod mit? Valószínűleg tényleg nem is láttál. Mert sosem voltál képes észrevenni engem. – Megint düh ül ki az arcomra, felkapom a pengét, talpra ugrok és futva teszem meg a köztünk lévő néhány méteres távolságot. Te elfordítod a fejedet és várod, hogy lesújtsak rád. Továbbra sem bírsz megszólalni, vagy segítségért kiáltani. Minden lelassul, ahogy látod megelevenedni magad előtt a régmúltat, miközben egyre közelebb és közelebb kerülök hozzád. Hosszú másodpercekig vársz, de nem történik semmi, csupán az illatom kúszik bele lassan az orrodba. Reszketve fordítod felém a pillantásodat. A lányod lehetnék, mégis, mint nőt mérsz végig. Őrült vagyok, és ez megfog téged, még akkor is, ha egy hatalmas pengét lóbálok feléd jobbomban. Ha most belenéznél a szemembe, láthatnád, hogy sírok. Siratom az álmaimat, a tökéletes életemet, az istenemet, a bálványomat, mindent, amit magam köré építettem és egy apróbetűs mondat porig rombolt.

Hirtelen mozdulok, s neked meglepődni sincs időd. Alig érlek fel, üres kezemmel mégis átkarolom a nyakadat és megcsókollak. Magad sem tudod miért, karjaid körém fonódnak és visszacsókolsz. Mindössze fél percig tart az egész, aztán kitépem magam ösztönös ölelésedből és hisztérikusan felkiáltok.

- Dögöljetek meg mindketten! Te is, meg az a ribanc is! – Lendítem a kést. Az utcai lámpa fénye vakítóan csillan meg rajta, te meg felkészülsz a fájdalomra, de az nem akar jönni. Valami tompán puffan a lábaid előtt. Lenézel. Most ott fekszem, ahová való vagyok. A lábaid előtt, véres ruhában, a mellemben egy pengével. Végeztem a fájdalommal.

Picture from:dozal-d.(DeviantArt)

Cím nélkül

Írnék, de miért?

Ki ért

engem? Senki?

Ennyi.

Több nem vagyok.

Mit hagyok

magam után

bután?

A kukán

keresd! Ott van

a tetején a porban.

Mondtam:

kidobtam,

mert nem kell senkinek.

Akkor minek

tartsam meg?

Nektek?

Röhögtettek?

Én nem kellek

a világnak.

Kiáltsak?

Nem hallják,

leszarják,

nem vágják.

Max szemétbe.

Van, ki szemét se

veti rá csak

rácsap:

szarnak bélyegzi.

Így létezni

rettenet.

Rettegek,

most hova?

Mostoha

a sorsom,

mondom.

Te meg rám rontasz,

bolondnak mondasz.

Aztán meg otthagysz

meghalni,

és annyi.

Picture from:~ganguro-girl

Paraholnemvolt

Még réges-régen, matekórán, a füzetem hátuljába került bele ez a vers Holnemvolt balladája címen. Elég hamar készen lettem vele, meg is lepődtem, mert egy általam szinte soha nem használt ritmusban íródott. Amúgy meg egész kis helyre alkotásnak tartottam, emlékezve a régi, dalszövegírós időkre, még egy egyszerű kis dallamocskát is írtam hozzá (aznap éjszaka, amikor már megint nem tudtam elaludni, azt énekelgettem magamban), de valahogy olyan idegen volt tőlem a téma, a ritmus, meg a hangulat is. Egy hétnek kellett eltelnie, mire (megintcsak) a Quimby Parafenoménjét hallgatva rájöttem, hogy a versem szinte egy az egyben azt koppintja. Így már egyenesen borzalmasnak tartom. Mindenesetre felrakom, mert mostanában nemigen tudok érdekesebbel szolgálni. (saját képet raktam hozzá utólag) Szóval:

Holnemvolt balladája

Volt egyszer egy Holnemvolt.

Nem volt élő, s nem volt holt.

Nem is tudta igazán,

míly lény ő egyáltalán.

Lebegett a semmiben.

 Volt, de valahogy mégsem.

Öntudata hiányzott,

nem látta a világot.

Egyszer aztán felébredt,

ura lett a lelkének.

Holtködből testet horgolt:

így lett belőle Holvolt.

Azóta közöttünk jár,

nem késik, és nem is vár.

Egyre mesél hogyan volt

Holvolt egykor Holnemvolt.

Kémiát kellett volna tanulnom..

...így két verset is írtam. Tulajdonképpen nagyon hasonlítanak. Annyi a különbség köztük, hogy az elsőnek már régebbről (nem emlékszem, mikorról) megvolt az első öt sora és azt folytattam (rosszabb is lett). Nagyon vicces volt, mert párhuzamosan írtam őket. Valószínűleg azért is hasonlítanak annyira.
Ja igen, és a másodiknak a vége direkt van elharapva, a fennmaradó 3 szótag egy név lenne (arra a névre rímel a kettővel azelőtti sor is), de már eredetileg sem akartam kiírni, mert bántotta volna a szememet. Így is túl egyértelmű

Öt perc

Csak még öt perc, annál több nem kell.

Egy pillanat, és aztán menj el!

Időnket magunktól lopjuk,

halott karmánk bevarrt gomblyuk.

Már aludnék, ha nem volnál itt,

de szíved hangja bűnbe csábít.

Kósza árnyként lebegsz bennem,

kételyként járod át lelkem.

Megkarmolsz, pofozol, harapsz,

ütsz, hogy aztán vígasztalhass.

Madár vagyok, nem több neked,

ketrecbe zárt, törékeny test.

Csak még öt perc és aztán vége,

elmerülsz a tiszta fénybe.

Istenem vagy, az is voltál,

akárhányszor belémrúgtál.

Szerettem még azt is benned,

mikor szívből gyűlöltelek.

Ezer tűzben égtem érted,

hogy elrejtsem sötétséged.

Csak még öt perc és békén leszek,

de nélküled mégis elveszek.

Nekem fáj, ha kinevetlek,

felnézek rád és megvetlek.

Túl valós vagy eszményképnek,

túl közeli szép emléknek,

túl eszményi, hogy ember legyél.

Letelt öt perc: most már menjél!

Hasadt

Hová dobjam hasadt lelkem

nem nekem szánt felét?

M'ért beszéljek olyan nyelven,

mit más ember nem ért?

Azt hiszed, hogy tiszta vagyok?

Romlott minden porcikám.

Sötét titkom fényként ragyog,

fennakad a bűn-szitán.

Hagyj magamra, míg nem késő,

míg nem esel rabjául

két, hideg kék, szendén néző

szememnek, mi rád bámul!

Nem akarlak már, mert félek,

elemészt a sötétség.

Hiszen te vagy a fél lélek,

mit magamból kitépnék.

Menj! Szabad vagy! M'ért nem mész már?

Nem engedlek el többé.

Mellettem csak bűz, s penész vár,

és így válsz sötét köddé.

Felemésztlek lassan téged,

s csendben megszűnsz létezni.

Téged eszlek, szívom véred,

míg az lényed élteti.

Most még mehetsz, soha máskor,

így is könnyezk érted:

szívem hasad, vérkönnyzápor.

Nem mondd, hogy ezt nem kérted!

Hagyd fél lelkem, romlott testem,

míg zavart elmém így hiszi,

nincs szükség rád, s gyűlölsz engem,

tán nem is élsz...

Picture from:myworldmysite.com

A metróról

Ébredező költői (khm-khm) öntudatom (vagy a féktelen nagy egóm) diktálta nekem a kettes metrón a Batthyány tér felé:

Magasról nagyobbat

Mindenkit lehagyok, egyedül maradok.

Kiégett égőként fényt én már nem adok.

Magamban legelől, messze mindenkitől,

az egóm élre tör, s csendben megsemmisül.

Magam elé bőgő hangom más nem hallja,

belevész mindenem a monoton zajba.

Túl magasan járok, s ha énem elejtem,

hatalmasat zuhan, széttöri a lelkem.

Megfordulni nem megy, mögöttem a tömeg

magával sodorna velem szembe jövet.

Nem hallja meg senki segélykiáltásom,

s nincs ki utolérjen, enyhítse magányom.

Ha olvad a viasz, szétesik a szárnyam,

velem zuhan akkor minden álmom, s vágyam.

Nincs aki elkapjon, puffanok a mélyben.

Nem maradok senki, eltemet a minden.