Séta

Ki mondta, hogy éjjel 2kor nem a blogolás a leglogikusbb tevékenység? Én. De hát k hallgat rám manapság, nem igaz..? Hallhatatlan vagyok. Az sem tűnik fel az embeereknek, ha ilyen-olyan üzeneteket küldözgetek nekik. Mindegy, ez most nem lényeges. Azért most jegyzek be, amúgy, mert mostanra készült el a rajzom ehhez a veshez. Még délután írtam, mikor épp a lasan szokásossá váló "egészségügyi sétámat" (értsd: idegbaj és őrület elleni, sétáljunkelolyanhelyekreamikrőltudjukhogyfájnifogodamenni-sétámat) tettem a nevezetes utcát róva és elgondolkodva ezeken a nagyon mély dolgokon...

Öv

Ez az utca tényleg öv.

Erre jársz egy délelött,

nem is érted, mit csinálsz,

s hol van az a kicsi ház,

amit annyit kerestél,

ablakain belestél,

S úgy bámultad kedvesed,

Kinéppen mást szeretett.

Nézd, itt fut a Vasút sor.

Ezt bámultad a múltkor,

s mondogattad eleget:

,,Ugranék, de nem lehet."

Vagy gyújtani, hátha majd

elfeejted házadat,

és azt, akit bent láttál.

Így gondolva nem jársz már.

Rajtam a sor (nézz meg jól!),

Kiért a szív még nem szól.

Bámulom a végeket.

Röhögök. Egy ékezet

és óv, nem öv az utca,

ahol a végét futja

mindaz, mi kedves nekem.

Ilyen ez a szerelem...

Zsákutcába előttem

forduló, de belőlem

nem zárja ki azt, ami

részemmé lett valami.

Trolim, a hetvenhetet,

s Egressym el nem veszed.

Öv utcádban vedd észre:

Mi nincs, nem lehet vége.

Megszenvedtem érte. 2 tabos fotószerkesztő

 progin ment keresztül, de legalább saját :D

Megint a Négysoros

Nincs több titkolni valóm. Legalábbis előtte nincs. Mindent tud rólam, ami fotos. És én is róla. Kérdés, igazat mond-e...de miért hazuda, ha nem szeret. Talán mert barátnője van és nem én vagyok az. Mindegy, ami sosem kezdődik el, az véget sem érhet. Én tudok várni. Tudok úgy várni, hogy közben nem felejtem el őt. Úgy fogok rá emlékezni, ahogy szerelmet vallott. A hidegben, sötétben, a fülembe suttogva, magához szorítva. Igen, olyan Csillagnéző volt, mint egykor. De valaki, aki nem az enyém. Ő a barátnője mellett aludz, énpedigna srác ölében, akihez annyi kesergős verset írtam.

Na, nagyjából ezt sűrítettem bele Pilinszky Négysorosának átíratába, életem első Tabletről írt bejegyzésében.

A Csillagnéző Négysorosa

Kigyúltak már a láthatár utai:

Ázott éjjelek úri csillogása.

Nem fújtuk még el azt a rohadt mécsest.

Nincs több kifogás ma.

S ím, első tablettel készült rajzom.

Ahhoz képest, szerintem nem is rossz.

Das Karácsonyi Vers

Emészt a szívem. Hosszú éjszakát, túl sok érzést. Hogy igaza volt. Mindenben és hogy jogosan szeretett, csak egy kicsit furcsán kedves vele a világ. De hisz és tulajdonképpen boldog. És várja a...tulajdonképpen a következő évet, meg minden. A mégsokkal boldogabb időket, mert most már elhiszi, hogy jár neki. De megérte. Megérte az egész év. Igazából izgalmas volt.

Boldog Karácsonyt neked, nekem és mindenkinek!!!4!4!!négy!!!!

Hol van most, hol bujkál, Karácsony Szelleme?

Azt hiszem, helye a szívekben lenne, de

sütibe sütöttem, kezemre rajzoltam,

ott hagytam zenékben, helyeken, arcokban.

Fényekben, nyomokban, jégben, min elcsúsztok,

s ott van a hóban is, mi még le sem hullott.

Csomagba kötöttem, eladtam, megettem, 

tán egy szikrája még ott kéklik szememben.

De az is hiába, hogyha a szívem meg

nincs itthon, tudjátok, hiszen mind ismertek.

Elhagytam, s nélkülem most kint a sötétben

ázik és fázik és dacból nem jön értem.

Aztán meg rádobnak valami rémesen

bő dolgot, ne fázzon. ,,Haza jössz?", kérdezem.

Bólint és elköszön, s titokban, csendesen

keresztüllépdel az elvesztett lelkeken.

Majd itthon bedugom, ha reszket, a kádba,

öntsön tiszta vizet, ha akar, magába.

Meleget, ne fázzon, s hideget, hogy végre

tisztuljon, s a Szellem majd őt is elérje.

Kimosom, s úgy adom azt a bő dolgot rá.

Hadd hordja, hogyha őt ez teszi boldoggá!

Lényeg, hogy szememben megtalálja végre,

s öntse el őt is a fahéjillat fénye.

Hogy aztán magamból, ismét eladhassam.

Sütiben, rajzokban, zenében, szavakban,

és ne olyan önzőn, ahogyan e verset

írtam. Mert magamnak írtam tán, s nem neked

De most a toll mellé egy bögre teára

is benevezek, hogy gőzéből a pára

ablakomra szálljon és mosolymaszatot

rajzoljak bele, tán örömet adhatok.

Hogy a kis égősor bordádra tekerve,

felgyúljon s költözzön a szikra szemedbe.

S ha kint nem, legalább most benned és bennem

ne égzengős eső, hanem ma hó essen!

Így végre tisztán és igazan adhatok

magamból kinek mit és mennyit akarok.

S úgy zárom dobozba neked, kit szeretek,

mosolyom, hogy küldjön még szebb ünnepeket!

Holnemvolt, mint Karácsony Szelleme.
Tavalyi rajz...

Ui.: Anyukám szerint a Szomorú Vasárnapra tökéletesen rámegy. Meghallgattam, igaza van. Hm, milyen stílszerű. Pedig olyan szomorú nem lett, ahogy az előző bejegyzésemben jósoltam. Sőt! Hálás vagyok a vasárnapnak. Mert egy rohadt, színtelen, humordurcis, faarcú szuka kivételével mindenki szeret. Aztán előbb-utóbb ő is kénytelen lesz megszeretni :P

Fíllájk

Hogy mi ez a vers? 12x12 szótag. Ó, az a rohadt 144-es... Vagy csak egy rövid helyzetjelentés. Szabadulási kísérlet egy rohasztó érzéstől, a nemakarástól, az előre izgulástól. Pedig pontosan tudom, hogy valami elcseszett lesz. Valami? Minden. Leinnám magam, de nem szabad. Nem ihatok, mert baj lenne belőle. Komoly és nagy baj, asszem...

Es(end)ő

Lenyeltem volna most minden kis érzésem?

Mint verebek, ülnek a gyomrom mélyében.

Mit mint kis verebek! Mint ezer jégszikla,

mi nehéz és hideg és úgy szúr, mégis, ha

eltelít, elborít, s úgy érzem, túl sok már

kiöklendezném, de puhán a torkomnál

felgyűlik gombócba, s vattaként megakad,

nyelek, de nincs esély, s remény, hogy felszakad.

Aztán egy nyeléssel talán kicsavarom,

hunyt pillák tövéből ered kis patakom,

s sósan szám sarkáig siklik, de letörlöm.

Egy ártatlan lélek se ázzon esőmön!

Régi, és csak azért nem egy sírós szem, mert túl klisé lenne...

Befejezetlen

Azt hiszem, sokak számára nem ismeretlen Mary Sue. Pontosabban a Mary Sue-effektus. Amikor különböző írásokban (eredetileg fanfictionökben) a szerző egy részben magáról mintázott, de rettenetesen idealizált, éppen emiatt rettenetesen elcsépelt karaktert állít a mű középpontjába, akivel olyasmik történnek, amit a szerző igazából önmaga körül szeretne látni. Vagy valami ilyesmi... Mary Sue amolyan Gipsz Jakab-féleség. Vagy Rodge. Rodge az én Gipsz Jakabom. Igazából 2 saját karakteremtől örökölte a nevét, Rick Rodgerstől (akit a köznyelv Rodgersként emleget) és az ővele állandóan szembemenő Norm Blacktől. A hegeli dialektika szerint Rodgers Black a hipotézis. És mindenhol ott van.
Kb. erről próbál szólni a vers, de akárhányszor visszatértem rá, egyszerűen nem sikerült befejeznem, ahogy bénteken a suli aulájában ültem a radiátor tetején és arra vártam, hátha megjönnek a barátaim, de csak nem akartak mind. Akikre igazán vártam, nagyon nem jöttek meg, de mindegy, talán jobb volt ez így...

Rodger Black (balladája?)

(befejezetlen)

Izgalomterhes gitárzenébe

vegyül a gyilkos zaj: Colt, ha dörög.

S szemünk vetül az ördögszekérre,

mi a szellővel tovagörög.

Majd lengőajtó, benn emberek,

közöttük ő is, szinte gyerek.

A kockás ingből nem engedek.

Rátűzve csillag. Ő Rodger Black.

Majd hideg vas zeng, és ordítás.

A tengerzajban el is enyész.

Árbockosárban ő küzd. Ki más?

S úgy sem nehéz a felismerés,

hogy szemén kendő: halálsötét,

s csimbókos haját a rossz szelek

tépik vadul, jaj, le ne lökjék!

Nyakában arany. Ő Rodger Black.

De robog tovább, seprőnyélen,

személyisége varázsában.

Szívében, mélyen ott az énem,

hiszen szemembe' magát látta.

Macskává váltan követ engem,

akár a rossz sors. És most meglep:

öröklét hangján szól a fejemben.

Elméje penge. Ő Rodger Black.

Oké, tudom, hogy ez Jinx-kapitny felszerelése, de igazából

Jinx kapitány is ő. Meg hát itt a kendő, az arany, a köpenyről,

meg a keztyűről is lett volna 1-1 versszak (szuperhős és titkos ügynök), de

csak nem sikerült megszülnöm, úgyhogy ennyiben maradtam.

Kinemhúzottak

A karácsonyi húzás első meg nem valósulása után egy adag cetli maradt a tolltartómban, rajtuk 1-1 névvel. Aztán a másik oldalukra (hogy ne legyen feltűnő, hogy egy másik füzetbe firkálok órán) íródott ez meg. Egy versszak/cetli, úgyhogy a sorrendet utólag is alakíthattam. Végülis ennyi lett belőle. Nem nagy cucc, de nekem visszaad egy vekengős-függős-szenvedős hangulatot. A rajongás utolsó fázisa ez, azt hiszem...

Szóval

(MÁS)

Szóval, ennyi?

Eddig tudott izgi lenni

a tükörbohóc a falon,

s most én futok, ha akarom,

bár ő a szívével jól lát.

Allright!

Szóval, engem

áldozott föl és mi bennem

belőle maradt, én vagyok.

Én lettem ő is és halott,

ki szórta a tükörszóárt.

Allright!

Szóval, írtam?

Ő is jól tudja, hogy így van.

Hát a válasza hol marad?

Hogy bámultam a Holdakat...

Tudná, hogy hisztiztem: ,,Hozzád!"

Allright!

Szóval, Te lett,

a múzsám, ki most temettet,

de majd úgyis visszahúzza

hiány-feketelyuk újra,

s írok hozzá elég ódát.

Allright!

Szóval, mégsem?

Emlékszem, s feledést kértem.

Tudom. Tudom, itt van bennem,

mint a töltény a szívemben.

,,Jófej leszek", ő is próbált.

Allright!

Szóval, belém

állt a tű, mi mindig felém

hegyeződött. Hogy haldoklom,

s nem így élek. Hogy a gondom,

kitől kaptam, jól járt.

Allright!

Szóval, vége?

Nézem, nagyon szép, ez kéne.

Kéne, amit ír, mit játszik

Ha elfeledem, hiányzik.

S kérném a fél üveg kólát.

Allright!

Szóval, sötét

lé festi most a klub kövét:

kiborít a lénye megint.

És mondanám, hogy rálegyint

Szívem...Ennyi hazug órát...!

Allright!

Jobbat sajna nem találtam. Ez Klotild, én és a tükör.

Tabula rasa

Mit csinál az épeszű ember karácsony előtt egy héttel, amikor már nagyon az ajándékokkal kéne foglalkoznia? ÚÚÚÚÚÚGYVAN! Új Kis Fekete Könyvet magának. Ja, nem! Két ember van a barátnőim szerint, akiknek a tetteivel sosem lehet érvelni, ha a tézis tartalmazza az "átlag", illetve a "normális" kifejezések valamelyikét. Az egyik én vagyok. Na, de lényeg a lényeg, én egy világi nagy barom vagyok, úgyhogy ezt csináltam tegnap éjszaka, párhuzamosan anyukám ajándékával, fél szemmel Walking Deadet nézve. Az első vers pedig egy patakparti idegességlevezető futás szülötte. A rajz (ÚJRAJZ!!!! Szinte hihetetlen. Ennyit a "márpedig ÉN le nem ülök rajzolni"-fogadalmamról) pedig a vasárnapi nihilé. És persze az újdonság varázsa mindkettőt megáldotta.

Kezdődjön

Az új könyvem

tiszta lappal!

Ne túl könnyen,

hazugságtól híg szavakkal!

Ne egy játszma;

kártyaparti,

hiszen hátha

tétlen könnyebb hátrahagyni.

Szív az adu,

a hatalom,

s némaszavu

Szívem otthona a talon.

S ő, a Szív Ász,

másnak végzet,

nekem szívás.

Szív ász ez az egész élet...

Fél év

"Fél év hosszú idő..." kellene kezdődnie a posztnak, de nem! Már csak azért sem, mert ez a kijelentés egyszerűen hamis. Fél év semmi. Akkor két hónap pedig még időcsapdában is nevetséges időtartam. Ma évforduló van. Dicsőséges 14 fél évesés Brokenweek-hétfő 2 hónapos évfordulója. A napok, amikor rá kellett döbbennem, hogy nem éri meg szeretni, mert egy olyat, mint én, kizárólag barátként tudnak kezelni. Ez van. És most itt egy pulóver. Anyucipicifia-illatú. Asszem még mindig tudnám szeretni, de úgysem lehet. Nem mintha mást lehetne...,,mégis késő a dzsekid kérni, Csillagnéző."

Sosemvolt

Sosemvolt, s most mégis itt van.

Lustán pihen karjaimban

a szürkésbarna szellemem.

Fél év telt el e szellemben...

S most tiszta fej és tiszta szív.

Józanságom is hazahív.

Fájsz sincs már, csak kólamámor.

Szeretlek se szól a számból.

Nem vagyok már álmos, beteg,

csupán fázom. Fázom, s neked

mindig van egy pulóvered.

- Kell? - kérded. S én: - Hát, ha lehet...

És elfutok. Legyél boldog!

Támadnak az elégvoltok.

S Fogarasim sarkát évre

beleszédülök a képbe.

A füstszagú, esős képbe.

És nem tudom, mitől félve

állok én és az az áldott,

kit e bolond szív nem látott.

Egy perc volt? Két hónapnak tűnt,

mikor mással tovarepült.

Ürességet viszek haza.

Hangja fél év hideg szava.

Nos, ez egy régi rajz, de ő Sosemvolt, a

Fekete Pulcsi. Holnemvolt egy paródiájaként született

maga a rajz, amúgy. Igen, kb. fél éve.

Szegény, drágadrágadrága Csillagnéző :(

A 144.

Ez a 144. bejegyzés. A 144 olyan varázsszám, mint a 31.  Ómen. És busz...rohadt XVI. kerületi busz. Pénteken utaztam vele utoljára. Az első este volt, amikor fájdalmat álmodtam. Először csak felriadgattam. 6szor, 7szer, 8szor pörgettem álmomban végig ugyanazt a jelenetet. Részegen beszéltem. Butaságokat. Aztán sírtam és felriadtam. Utána már nem láttam képeket, csak a kietlen, névtelen sötétséget és azt a mardosó érzésegyveleget éreztem hozzá, amit a megálmodott párbeszéd alatt. Múlt éjszaka már alig jöttek képek, csak a sötét volt és az érzés. És ma, rajz órán félálomban kizárólag sötét és az az elviselhetetlen, belsőt szaggató fájdalom. Ennek visszhangja az utána egy órával alkotott 8 sor, amit olyan volt leírni, mint amikor egy sivatagban haldokló vizet kortyol. Az egész olyan volt, mint vasárnap este, amikor egy szál pulcsiban sétáltam kilométereken keresztül. De csak nem tudtam sírni.
Hogy miért van ez az egész? Nem tudom...talán kellemetlen a hidegzuhany, ami azzal a rádöbbenéssel jár, ami arra világít rá, hogy egy egyszerű játszma egyszerű és könnyű játékszere vagyok. That's a paingame...

Könyörgés

Névtelen, képtelen

fájdalom, s félelem...

Álmodok, képzelem, 

de nem megy ébrednem.

Körmökkel két kezem

magamba véshetem,

ellened vétkezem.

Bocsáss meg, Istenem!

Régi és amúgy nagyon nem szép, 

de csak ezzel tudok most szolgálni, bocsának :(

Na, léptem tanulni, mert néha azt is kéne...pfff.

Töri helyett

Mert ugyebár én mostanában nem tudok írni és visszasírom a régi, régi, régi, régi verseimet, amikor a Bálványnak hisztiztem. Nesze nekem hiszti, meg ilyen-olyan régi versek. Törit kellett volna tanulnom, de akkor eszembe jutott az első sor. És nem volt megállás. Egy régi jegyzetfénymásolatra firkáltam rá. Még rajzoltam is hozzá (aztán cirka fél órája ráborult a tea a táskámban, úgyhogy most egy darab ázott rongy). Olyan volt írni, mint régen. Jól esett. Nem mintha bármi újat, költőit, vagy szépet mondanék ki. Nem mintha bámulatos trükkökkel operálnék. Valahogy az egyszerűsége és butasága miatt volt olyan jó, hogy írhattam (és hanyagolhattam miatta a törit, ami a következő órában egy garantált bukta). Köszöntsétek Holnemvoltot újra köreinkben!

Ciklus

Most egy Te vagy, egy Egyetlen.

Múzsa, s alany e versekben.

Beléd zúgok, érted élek,

bálványozlak, s kérve kérlek,

ahogy minden múzsám kértem - 

szóképek közt csúszva térden,

vágyrímből szőtt fellegekben - 

hogy egy kicsit megszeressen.

Ne lökjön, ne törjön össze

önmagába börtönözve,

s ne csak álom legyen nekem...!

Aztán csak, hogy elfelejtsem.

Függő leszek. Bolond, beteg.

Ki meggyűlöl, holott szeret.

Ki ellökne, de nincs mersze...

Ezekre is berímelsz Te.

Talán tényleg ugyanaz vagy.

Hisz a szavak úgy maradnak,

ahogy őket lekarcoltam.

Nem szállnak el, hisz nem mondtam,

írtam. S mit írok megmarad.

Ím, harmadszor fog el harag.

Majd újra imádni foglak,

szürke sorok áhítoznak

majd még téged ezeregyszer,

s egész addig nem kelek fel

képzelt halálos ágyamról,

míg vers kél káros vágyakból.

Lassan fel most Te élsz engem,

S rájövök, ha felébredtem:

Nyeled csak az erőm te is.

Holnemvolt lett belőled is.

A mai második

Vicces, hogy kevesebb, mint fél nappal ezelőtt írtam, hogy mennyire megijeszt, hogy cserben hagyott minden versem. Azóta a már bejegyzetten kívül három másikat szültem meg. Igaz, hogy az egyik csak 4x4 szótag, de annál fontosabb nekem. Mindegy, ez nem AZ a vers, hanem egy eggyel azelőtti. Egyszerűen kimondtam magamban azt, hogy ,,nyomott vagyok" és nem volt megállás. Végre! Ezt szeretem én. Noha mindenféle hülye fájdalmakból régen sokkal fogyaszthatóbb verseket tudtam szülni. Most valahogy túlkomplikálom őket. Ahogy az életemet is túlkomplikálom...

Vagyok

Nyomott vagyok.

És akiben nyomot hagyok,

nyomozhatok,

rajta ki, s m'ért nyomott nagyot.

Beteg vagyok.

És mindaz, mit bent meghagyok,

bennem ragyog.

Kimondva szar. Benn nem nagyok.

Nem szép vagyok.

Ez csupán tény. Nem cél, vagy ok.

De széthagyok

minden könnyet. Ezért vagy ott.

Eltolt vagyok,

Sápadt Fagytól elolvadok.

S eloldalog

a gondod. Meg nem oldhatod.

Részed vagyok.

De téged e rész elhagyott.

Részeg nagyok...

Jövőre majd még egy hagy ott...

Régi. Nemtom, valamiért ezt most választottam :D

Reális indokom nem nagyon van...

Besokalltam

Igen, besokalltam. A gondolattól, ami egy hete itt lebeg felettem: hogy elfelejtettem, hogyan kell verset írni. Hogy terméketlen lettem, hogy kész, hogy kiégtem, hogy rájöttem, hogy semmit, de semmit az ég világon nem szabad éreznem. Hogy csak dalszövegek mennek a fejemben szakadatlanul. Meg képek, szavak. Kézfejrajz, kék hajgumi, rágó, kóla. Aztán lassan jön a többi. Pedig, mondom már régen rájöttem, hogy nem szabad érezni, vagy gondolkodni. Mert megint végigbőgök egy hetet, mint októberben. NEM! Egy este elég volt mostanra, nem kell hat másik! Ígérem, többször nem kérdezem meg gondolatban, hogy milyen az a lány. Inkább ezt az egészet kiírom magamból. Még ha ehhez az kell is, hogy leülök, hogy Igen , én most VERSET FOGOK ÍRNI. Illetve ezesetben csinálni. Mert nálam ez a csinálás-kategória. Ebből jó nem születhet. Csak megkönnyebbülés. Néha még az sem.

Terméketlen

Terméketlen vagyok,

akárcsak a kővé fagyott

talaj, melyre magot

sosem vetnek, mert meghal ott.

Várakozom csendben,

hátha ezt a sötét leplem

engedik levetnem,

s újraéled minden bennem.

Akárcsak tavasszal,

ha vörösen int a hajnal,

s akkor ami nagy baj,

tovaszáll a meleg nappal.

Úgy, mint a tavaszra,

igen úgy várok, ragadva

ebbe a vacakba.

És rád várok. Vess magadra!

Vagy magadat vesd meg,

mert most már hiába festek

magamban szép verset,

téged már nem érinthet meg.

S ezt a sötét leplet

viselhetem, én, a gyermek.

Fejem Felett Felleg...

Ez a sors, mellyel megvertek.

Te meg, aki közben

nem hagyod, hogy levetkőzzem,

Te, te tükörszörnyem,

fagyos rög maradsz a földben.

És bármit akarok,

én "mi lenne, ha..." maradok.

A szemed, a hangod

mindig visszahúz magadhoz.

S én, a terméketlen,

tudom, elsorvadok csendben.

Csak annyit mondj nekem:

Milyen, kit szeretsz helyettem?

Egy régebbi rajzom egy darabja.

Egy hold van a szivárványhártyájában, amúgy,

attól ilyen fura. Csak mondom, mert sztem nem látszik :D
Amúgy a Hold miatt is idevág, de valami hasonló van most a kézfejemre rajzolva.

4 napja nem tudom lemosni...

Életem balladája

Ezt a verset, amit amúgy már poet.hu-ra is feltöltöttem, de szokás szerint kisebb lelkesedéssel fogadtatott, mint egy általam mondjuk kliségyárosnak ítélt vers, akkor akartam ide feltölteni, mikor a magyartanárom, akinek hosszas mérlegelés után beadtam, már véleményezte. De erre, a tények jelen állása szerint nem nagyon fog sor kerülni, mert szerintem egész egyszerűen elhagyta a verset. Annyira nem bánom, igazából. Szerintem kicsit túl balladahomályosra sikerült, s aki le akarja követni az eseményeket, vagy egyáltalán azt akarja, hogy adekvát legyen a futkosás, meg a refrén (és ezzel együtt a versszakok száma is btw) és ne csak egy kilencszer odavetett sornak hasson, annak látnia kellett, hogyan és kinek (a képének) szavalom a Vörös Rébéket minden magyar előtt, tudnia kell, hogy ki a Szőke Nyár és a Bolond Sors és főleg, hogy miért. Fel kell fognia gyakorlatilag minden kis hülye rezdülését a versnek. És valszeg még úgysem lesz az az igazi, mert amúgy nagy-nagy öncélúskodás az egész és...nos, hiába van, hogy 3 különböző órán 3 különböző füzetembe (plusz a telefonomba) szültem meg, mert olyan szinten nem bírtam magammal, valahol mégiscsak csinált. És én nem szeretem a csinált verseket. Akkor meg főleg nem, ha még ki is élem magam bennük.

A hajtók balladája

Fut a Nyár, utol ne érje

Vad Róza, ki addig tépte

szívén a hegedt sebeket,

míg csak belé nem szeretett.

De ha hajt is rózsát a nyár,

csupán nézi, rá nem talál.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, Nyár előtte,

de ő nem néz már előre,

hiszen közben űzi, fogja

az istenek ősbolondja,

s nem nézi a szőke fejet,

mert jól tudja, hogy nem lehet.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, s ő nem néz hátra.

Nagy hiba, mert így nem látja,

nem kell futni, áll a Róza,

s csillagjait másra szórja: 

Szorítja a Bolond Isten.

Kártyát terít, szoknya libben.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, keze fogva.

Bolond baljában a kocka.

S fordul a nyár szőke feje,

végül is kettősük fele,

s érzi, nincs rendben valami: 

nem tud virágot hajtani.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, de rossz irányba,

előtte a Rozi háta,

ő meg hallja, s pillant félve

hátra, s megcsillan reménye,

de a hulló csillag sorra

gyöngédség csak a Bolondra.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, már nem hajtja

szíve forróságba, bajba,

noha a Nyár ott mögötte,

fonalát bosszú kötötte

már imádott Bolondjához,

ki ha szeret, csak elátkoz.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, hogy meg ne lássa,

hogyan hervad a virága,

kit ő hajtott messzi földre,

hol a Bolond tép belőle.

S szirma, az utolsó: "Szeret."

Madárral száll most Föld felett.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, harmatkönnye

vérként hull arra a földre,

amelyen a Bolond hagyta,

midőn kap madárszárnyakra,

és ki mellette száll - nagy kár -

Nem rebbenti el: "Hess, madár!"

Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a nyár, utol ne érje

Vad Róza kísértő képe,

kinek szívén vérző sebek,

miket Bolond Sors tépkedett.

S többé nem hajt rózsát a nyár.

Keresheti, rá nem talál.

Jaj, Szegény Szívemnek!

Eredetileg a Kívülálom c. versemhez készült rajz,

az egyik kedvencem az egész Kiskönyvből

Rutin

Tegnap este megszállt egy kis ritmus |u u -|u u -|u u -|...és így tovább hosszan, hosszan (erre a ritmusa végig rámondható a vers kb, noha szabályosan beverslábazva nem jönne ki, de nem érdekel. Tud szépen lüktetni, ha akarom :D). Erre született meg ez a kis vers, ami az általános kis reggeli útvonalamat mutatja be a suli kapujától a könyvtárig (kb.), híven ábrázolva, hogy ragadnak le a gondolataim. Mondjuk ha már gondolatleragadás, ez a ritmus tényleg nagyon beégett, mert pl ma délben a menzán is ezt kopogtam, miközben pépesre gyilkolásztam azt a pár betűt, amit sikerült kihalásznom a meghagyott levesmaradékokból, csakhát magánhangzók híján nem nagyon tudtam Scrabble-özni belőlük.
Naszóval, ez lenne a vers:

Reggel hét

Reggel hét...

Nyit szem, itt az orr, nyit a száj.

nyújt a nyelv: hess, madár:

fut a zöld, tovaszáll...Hol a nyár?

Majd csörren meg a húsz, és a tíz,

nyom a gomb, jön a víz,

koffein és a hő, és az íz.

Aztán lép és a cső, zsebbe kéz,

fizika, szembe néz,

hol vagy most? Félmosoly, nevetés.

Feledést!

Régi :D

Kísér(t)ő

Eddig egyetlen egyszer csináltam olyat, hogy csak egy rajzot tettem fel, mert egyszerűen nem találtam szavakat az érzés mellé. Hát, most lettek ugyan szavak is, de mégiscsak a rajzon van a hangsúly. A rajzon, amit még pénteken kezdtem firkálgatni a suli aulájában ülve egy padon, azon gondolkozva, hogy milyen mélységesen nyomott is lesz az a nap. De a Sors ismét nyelvet öltött rám. Már csak azért is, mert éppen annak a személynek a hiánya tehet az aznapi végül hihetetlenül klassz hangulatomról, aki miatt utoljára leültem egy érzésből rajzolni. Valahogy perverzen jó érzéssel töltött el, amikor észrevettem, hogy szétkentem a grafitot az öklöm belső felével, hogy az orrom is csupa szürke lett, hogy annyira belemerültem, hogy elsikkadtak a percek közben. Régen rajzoltam már és nagyon jól esett. Mintha nonverbálisan nyújtanék nyelvet a magyarterem melletti tabló (egyszer úgyis...egy alvó éjszakán...mi lesz, ha mégis megteszem?) szemmagasságba eső képének (amit amúgy akárhányszor elhaladok mellette, nem mulasztok el megtenni). Annak a képnek, amelyiknek ezeregyszer lefeleltem a Vörös Rébékből.

Eredetileg ez áll alatta: take the brush. kill my breakness.

Mellette meg két nyúlfarkinyi vers. Mostanság rá vagyok kapva az átdolgozásokra. Ez pl a Kispál Nagyvárosi románc c. számának általam oly sokat kántált utolsó sorának egy újraértelmezése. És a Nagylány kivételesen nem én vagyok, noha állítólag nem vagyok olyan kicsi, mint hiszem. Nem igaz? De hiába, ez csak a 11.b. Illetve pontosítok, 15. b, a félreértések elkerülése végett! De mindegy. Minden mindegy. És jó lesz az úgy...

A nagyvárosi Nagylány megcsalása

Szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda.

Tudom, mit tudok, hisz nem vagyok ostoba.

Szeress nyugodtan, ha nem figyelek oda.

Nem hittem volna, hogy a szíved ekkora.

Szeress nyugodtan, ha nem figyelnek oda,

és ajkad csókját majd ez a Rém lelopja.

Szeress titokban és én viszontszeretlek,

de bármit érzünk, kimondva nem lehetnek.

Szeress titokban, így nem fogunk hazudni.

Téged szeretlek, ne tudja meg...

Azt hittem, szar...

Van egy vers, amit még a nyáron írtam (és régebben asszem hivatkoztam is rá, mindván, hogy én ezt ide fel nem töltöm, mert még a végén illetéktelenek találnak rá, de most úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy. Úgysem lepne meg senkit...). Egy nagyon kivételes vers, ami sok ilyen téren tett, befuccsolt (fuccs, ilyen jókis szócska :D ) kísérletemmel ellentétben valahogy visszaadja azt a pillanatot, legalábbis számomra, amelyiket megörökíteni volt hívatott. Most, a napokban olvastam vissza, mert lassan betelik a kis fekete könyvecske és szívesen nézegetem. Akárhogyis, másfél évnyi "életmű" van benne, három (hasonló ívű, rajongok, de rájövök, hogy nincs értelme, aztán a végén már csak azét könyörgök, hogy megszabaduljak-típusú) múzsaperiódussal, meg minden. Most éppen rajzolok az utolsó oldalak egyikére. Nem tudom, hogy érdemes-e most megtöltenem, vagy várjak, hátha valami vidámabb dolog is kisül belőle. Mint pl ez a vers, ami abból a szempontból is kivételes, hogy vidám. Nagyjából...

A Csillagnéző

Üvölt a szél és kacag a Hold*.

Teheti, hisz az úr a nap volt,

s amíg nincs csillag, a fény még ő.

Mellém telepszel, Csillagnéző.

Bársonya kékbe vált az égnek,

vörös aljával együtt égek,

s szikrákat vetnek mind a lángok.

Mondd, Csillagnéző, ugye látod?

S míg a száz szikra száll a szélben,

tiédhez támasztom a térdem.

S hiába gyűlnek fent csillagok,

Csillagnéző szem szebben ragyog.

Fénycsóva fut fent. ,,Kívánjatok!"

,,Maradjon örök, miben vagyok!"

Hupikék cukor: olvadt láva.

Hé, Csillagnéző! Ki nem látja...?!

Arany a parázs, villám csattan.

Hálás vagyok, hisz így láthattam:

arcodra minden csended írtad.

Jaj, Csillagnéző, én úgy bírlak!

Fekete paplan hoz ma álmot.

Lassan hűl vele a zsarátnok.

Fölöttünk még pár csóva villan.

Hidd, Csillagnéző, hogy nem sírtam!

Csepp a nyakamban, parázs sercen.

Hírt hoz a szél is, hogy pár percen

belül elered. Zeng az égbolt.

Szólsz, Csillagnéző: ,,Jaj, de szép volt!"

S eszembe jut egy régi este:

Fekete pulcsiban, sietve

trolira szálltam, s lám, nincs késő

dzsekid is kérni, Csillagnéző.

*Stílszerűen a Hobo Blues Band A fattyú reménytelen szerelme és halála c. dal első sora. Pedig először kizárólag azért választottam, mert ez a dal rettenetesen köt oda, ahol a megírt pillanat (vagy pillanatsorozat) megesett. Ja és ha már így belejöttem a kommentelgetésbe: tegnap gondolatban kicseréltem az utolsó sorokat arra, hogy most már késő a dzsekid kérni Csillagnéző, de rájöttem, hogy nem igaz. A dzsekit biztosan megkapnám :)

wow, de régi kép :D és milyen jól passzol ide.

Zseniális :) ennek most nagyon megörültem. 

Milyen könnyű boldoggá tenni engem, te jó ég!

Baszki, de fáradt lehetek :D

Reloaded Pilinszky

Olvatam egyszer egy verset, az volt a címe, hogy Error. Igazából túl sok értelme nem volt, csak annyi, hogy a szerző minden szóeleji t betűt egyszerűen elhagyott az egész versben. Csak később esett le, hogy a címben is. Hazafele sétálva Pilinszkyt énekeltem, mert már egy hónapja nincs fülhallgatóm. Igen, majdnem pont egy hónapja. Nem bírok "ránézni" a zenéimre. Túlságosan televannak mindenféle össze-vissza érzett dologgal, amikre momentán nem vagyok kíváncsi. Lényegtelen. Szóval, csak annyi lett volna a mondandóm, hogy ekkor villant be, feltehetőleg a még mindig tartó betűflash-dolgom miatt, hogy mi lenne, ha én is ezt a játékot játszanám. Az eredmény nagyon semmi, de a félelem szóból nagyon klassz dolog gyártható le így, s valahogy az egész szögesen más értelmet nyer:

Ne élj!

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy elvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha élek, hátha eltemet

a torkomig elömlő élvezet,

mi most csak elkérődző örtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne élj!

(Pilinszky nyomán)

Orientalizmus

A szentimentakizmus egyfajta továbbviteleként jelent meg a romantika korszakában az orienmtalizmus, vagyis elvágyódás jelensége. Ez az elvágyódás lehetett egy mesés, egzotikus táj felé történő kacsintgatás is, de a korra jellemző volt a múltba történő "visszatérés".
Nos, ezek a fanfactek jutottak eszembe így utólag erről a versről, amit kedd reggel, kémiatanulás helyett remekeltem a Bosnyák tér felé sétálva, aztán a buszon, majd a tesiöltözőben fagyoskodva. Találtam egy hálás rímet, meglovagoltam és íme, mit alkottam már megint?! Jeee, ismét egy nagyszerű példa az eddig mindig remekül beváló "nemlépektovább"-mentalitásomra...

Kívülálom

Itt belül tágasabb. Színesebb, fényesebb.

Itt talán él még a régi jó Képzelet

és hogyha álmodok, tán fel sem ébredek,

s nem kell keseregve keresni képedet.

Idebent van erőm mondani: ,,Ég veled!"

s többé a madzagról keserű mézedet

sem veszem vacogva várva a végzetet,

s nem asznak kiszívva össze a vérerek.

Itt csak álmodok, s nem hiszem, hogy még lehet...

Én főzök magamnak magányból mérgeket.

S iszom. Inszomniám idebent élvezet;

leszek a levétől egyre csak részegebb.

És belül az álmok sem olyan éberek,

nem érti senki sem, ki mégis m'ért megyek.

Te tudod, hiszen bent nem lehetnék veled,

s nem mondanád: ,,Szívem, ég még a mécsesed."

Régi, de ilyen kis álmos-képzelgős, úgyhogy beteszem :)

Gyors post

Azon gondolkoztam a napokban, hogy igazából egy vers attól lesz 100%-ig a sajátom, hogy valahol hagyok benne egy személyes kis fémjelet. Ez lehet akár egy Holnemvolt, vagy egy negyedszáz lánc, vagy újabb kedvencem, a mécses, vagy valami álmodozós, bálványos dolog. Egyszóval valami olyan aprócska kis utalás, amit csak én vagy maximum a nagyon közeli ismerőseim értenek. Esetleg nevek. Itt-ott, a sorok között, esetleg egy szóban elrejtve, vagy csak utalva rájuk, netán szándékosan lehagyva az utolsó sor végéről, úgy, hogy az előző azért berímeljen rá. Íme a legújabb találmányom:

Visszakrosztichon

Senkim sincs, s ez magamba zár,

de kár ezen hisztizni.

Szívem körül csattan a rács.

Börtönömből ki visz ki?

Régi, de saját. És lufi, mert az jó :)

Szívemhez az való.

Alliterációk rabságában

Úgy tűnik, nem tudtam kiemelkedni ebből a sémából még mindig. Ráflashelni egy betűre...Mondjuk pl matekórán. Ez a vers spec. ott született még szerdán, asszem.

Rabszódikus rondó 

részeges rémemhez

Régmúltba révedt reményem

rózsákba rendeztem régen.

Ringott rózsám rágalmakban...

Rám ragadtál, rádkattantam.

Rossz reményeket róttál rám,

romlott részegségbe ráztál,

rémeimhez ragaszkodtál...

Rajongásom rommá rongál.

Hát, ennyi. Én is ennyi vagyok. Meg ez az egész is ennyi. Csak azt nem értem, hogy a kövi vershez miért pont az N-et választottam...Így jött ki és kész.

Névtelen

Nem nevezlek neveden.

Némán nézlek. Nehezen

nevetek nihilemen.

Néznivalóm nincs nekem.

Na, nem! Nem nevethetek!

Nehéz némán neszeket

nélkülözve nevetnem

nem nekem nőtt neveden.

Fú, ez de csúnya lett így, fotózva.

És, basszus, két ragaszkodás is van.

Jee, ez az én formám...:/

F, mint...

Írtam mát ilyet korábban is. Kétszer is. És egy mindig fura chatbeszélgetés alkalmával sikerült rácuppannunk azzal a csajjal, csodák csodája, pont az M-betűre. Akkor megmutattam neki a túlalliterált versem első versszakát, s felajánlottam neki, hogy az ő kezdőbetűjével is írok egyet. Ezzel a horrorbetűvel. Túl sok furcsa lány neve kezdődik F-fel...

Az F-feknek

Fürödve féktelen fényben

fáztam folyton. Fáztam, féltem.

Félelmemből fellángoló

fakó fény fájdalomfogó.

Fáj, hogy félek felejteni,

fogódzkodni, felfényleni.

Faragni fájdalmam fába.

Félelemtől folyton fázva.

Naaaaaagyon régi. Csak azért

ezt választottam, mert Hiperkarma, ráadásul

a Kérdőjel. Ez remekül köthető a kedves F-ekhez...pfff

"Egy késő üzenet, egy megkéselt levél"

Egy darabig jó kifogás volt a nemblogolásra a scanner hiánya. Aztán be kellett látnom, hogy itthonról még elég hosszú ideig nem tudok majd rendesen scannelni. Apukám elvitte a nyomtatót is. Ahogy szép lassan az összes kis apróságát, ahogy csendes kapkodással még a tanév kezdete előtt elhagyta a lakásunkat. Valószínűleg végleg. De akkor erősnek éreztem magam. Csendben vettem tudomásul. Először azt hittem, valami hülye vicc, aztán rájöttem, hogy nem, teljesen komoly. Sokkot kaptam, pedig éreztem. Benne volt a levegőben. Minden szívfájdítóan olyan volt, mint 2 hete pénteken. Amikor megtudtam, hogy elkéstem. Elkéstem ezzel az amúgy sem biztosan bejöttös vallomással. Hiszen már csináltam ilyet, mint az közismert. Az is remekül összejött. Két nappal előtte írtam magyarórán 3 különböző, táskámban kóborló papírra felfirkálva. Olyan az egész, mint a Börtön ablakában c. kulttábortüzes dalban. A tábortűz is ő, amúgy. Meg minden MÁS.

ValloMÁS

Érzem az illatod.

Tudod,

ez már rossz.

De kérlek, ne átkozz!

Te akartad.

Felkavartad

könnytisztakék állóvizem,

hiszen

fájt az átlátszó, híg semmi

s neked ennyi

pont elég volt.

Ott benn még szólt

más, s ezért lett,

hogy megszerettelek téged.

És lenne itt valami.

Kérlek, próbáld meghallani!

Tudod, tőled régen féltem.

De most minden részem

egészen,

minden egyes ölelésben

megköszöni neked,

hogy ilyen jól mehet

ez az egész,

s így nem nehéz

kívül-belül ez a sok szar.

Ám barátot ölel a kar.

És ez zavar. Kit nem zavar?

Ki lesz az, ki többet akar?

Szívem! (Szívem?!?!)

Én azt hiszem,

rohadtul nem így terveztem.

Felgyűlt a sok izé bennem,

s nem látok mást.

Sem látomást,

sem vak álmot...

M'ért nem vagyok, csak barátod?!

Na, látod?

Nem látod?

Vagy csak nem érted?

Hát nézd meg!

Nézd meg ezt a lányt! Buta és kicsi.

Nézd meg ezt a lányt...

Jinx-kapitány felszerelése. 

A Kendő, a Bringáskesztyű, és a Szerencsenyaklánc.

Megnyomott névelőkkel.

...és négy évvel később

A cím az előző bejegyzésemre akarna utalni. Ja és másodsorban arra, hogy azóta pont négy év telt el, mióta megismertem. Mármint a lányt,a kinek a verset írtam, csak a neve szokásomhoz híven leharapódott... De mindegy, hiszen sosem fogom megmutatni neki. Kucival amúgy is sokkal jobban van. Állítólag. Noha én a helyében...mindegy, ez más sztori.
Csak annyi, hogy hetedik óta ismerem és felnézek rá és mindig nagyon bírtam, amit csinál. Jó volt köszönni egy TIZENEGYEDIKESNEK a folyosón, kellemes érzéssel töltött el, amikor megdicsérhettem, hogy milyen jól áll neki, ha ki van sminkelve (fanfact, hogy ezt ő azóta törlesztette :D ), és valahogy úgy ott volt, noha nem nagyon mertem soha közeledni hozzá. Kicsit bolondnak tartottam. De olyan kedves bolondnak. Egy dolgát viszont nem tudtam hova tenni. Amikor először láttam őket a folyosón az akkori pasijával. Nem értettem, hogy mit akar egy olyan sráctól. Aki amúgy az egyetlen volt az osztályukból, A Legendás Osztályból, akit sikerült megjegyeznem. Talán épp ezért tartottam tőle olyan sokáig egy kicsit. Most már mindent értek. Ja, és a srác az az ember, akiben az anyukám után a világon a legjobban bízok. Mert tudom, hogy bízhatok benne...

Patrónus2010

Nézlek, te karok közt kucorgó kisgyermek.

Csodállak, nem sejtvén, hogy én majd ismerlek

téged mint felnőttet, és akkor úgy látom,

én vagyok a gyermek, de te a barátom.

S e téged bilincsként ölelő két kezet

körém is fonja még a vágy, s a képzelet.

S mind a sok barátod, kiket most istennek

látok én, a csöppség, egyszer megismernek.

Nem sejtem, hogy egy arc, mi most csak sebesen

átfolyik elmémen, lesz, mit keservesen

űzök sok héten át, míg végül belátom,

nem lesz ő több nekem, csupán a barátom.

De most még csodállak, még nem vagy kisgyermek.

Látlak, mint felnőttet, s irigyen figyellek.

De nem a két kar kell, mi nekem még nem ér

semmit, de pár év és kérném a mindenér'.

Pólyába takarsz még. Engem, ki jelenleg

nálad is kisebb még. S sehol se szeretnek.

S most együtt nevetünk. Jé, de régi sztori.

Köszönöm, hogy itt vagy, és itt leszel...

Ugyan egy kicsit creepy a kép, de ez az a lány.

Elvileg nem, csak gyakorlatilag.

2006

Nem ezt osztanám meg szívem szerint, de amíg vicceskedik a scannerünk, addig nem tudok új rajzokat scannelni, pedig a többi vershez már készen állnak a "jobbnál jobb" illusztrációk. Igazából ehhez is lenne jobb rajz, de most megelégszem egy Holnemvolttal. Hiszen ez is függőség. Személyi kultusz. Hogy egy srác (akit sem itt, sem legalul nem nevezek meg, mert egy hónapja fenyeget, hogy megkeresi a blogomat. Én meg naná, hogy nem akarok még nyomjelzőktet is hagyni neki...) régi és még ennél is szörnyűbb versét ( jól van na, 15 éves volt! Mondjuk én remélem, jobbakat írtam 15 évesen :P) fordítom magyarról magyarra, a pad alatt dugdosva a 2006-os suliújságot, amiben a vers megjelent, no meg a kis fekete verseskönyvemet és versszakról versszakra teszem tisztába az egész művet. Mert jó szórakozás. És mert így majdnem olyan, mintha ott lenne a srác...

A kitaszítottak megkísértésének

(tisztábatett) balladája

S ott állt a szomorú démon,

túlvilági kotorékon.

Gonoszan, félholtan, rondán.

De nem az egyetlen volt tán.

Dalba kezdett. Rondán szépbe,

mely ezernyi fülbe érve

értelmet csupán ott talált,

hol fájdalom hozott halált.

Dalát el nem felejtettem.

Magára szegezte lelkem...

Talán többet is szólt ennél.

Elbeszélném, ha figyelnél.

,,Ó, te szegény gyermek!

Taigetoszra tettek?

S akkor nem tehetted,

most kell bosszút venned.

Tarts hát velem te is!

Láng dühöddel segíts,

hogy megértsék, semmi

gyengének születni!

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, ronda törpe,

félélőre töve,

csak nevettek rajtad,

s arcod takargattad.

Érzem, most is érzed,

kegyetlen az élet.

Csúf vagy? Nincs kegyelem!

Jöjj hát te is velem.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, szegény kislány,

hátad mögött szidván

kérték segítséged.

Így csaptak be téged.

Jót akartál tenni,

miközben meg senki

sem téged szeretett.

Nem kellett, csak kezed.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, okos fiú,

ki sosem volt hiú,

túl nagy bölcsességed

sodort bajba téged.

Hisz az irigy világ

elégtétért kiált,

s ha futnál előle

könnyebben csal tőrbe.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

S ím, csak én maradtam

e démon alakban.

A meglopott halott...

Szeretve soha volt.

Ó, te gyönyörű lány!

Szerettelek talán.

Tettél, mivé lettem,

bosszúra űz lelkem.

És te, hű barátom,

halálodat várom.

Hegetlen seb - úgy fáj -,

ahol hátba szúrtál.

Hittem, hogy szeretnek,

de a megvetettnek

csak bánat a jussa,

mely halálom hozta.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

A démon így hagyta abba.

Szilánkosra tört a hangja.

Könnyfátyoltól ködös szeme

fordult most serege fele.

Volt, aki elment a harcba.

Űzte, tépte a haragja,

de a hajnal halált hozott.

Halt a sereg, az átkozott.

Van a bosszú, nehéz dolog.

Szívedben súlyként hordozod.

S kit a démon megkísértett,

nem nyert, csak ólomsúly-véget.

(R.R. nyomán)

Másfél hét után újra itt

Amikor egy érzés - ami adódhat abból, hogy meghallgatsz valamit, ami rá emlékeztet, vagy egyszerűen abból a végtelenül egyszerű tényből, hogy nem felejtette el a születésnapodat és amint végzett a munkahelyén, felhívott - még utolsó erejével beléd akaszkodik, megszorít, kiprésel belőled mindent, aztán hirtelen kihal, és csak egy lekapargatott varrú, már behegedt sebhely marad, ami arra vár, hogy jövő nyáron hozzábarnuljon a bőröd többi részéhez és már tényleg semmi ne emlékeztessen rá semmi, akkor az ember képes ilyen verseket alkotni hirtelen felindulásból. Aztán nem fejezi be, mert rájön, hogy az érzés már nincs is igazából benne. És már van más, aki milliószor jobban számít...

Telefonból, telefonról

Te jársz a fejemben,

és lépteid dobogása

zsigereim hívja táncba.

Táncolj te helyettem!

Csak táncolj, és nevess!

Úgyis te nevetsz a végén,

s bármit érzek most is még én,

már rég nem érdekes...

Arcpolitika

Petőfinek is volt. Mármint ars poeticája (a bejegyzés címe is erre utal. Egy kretén barátnőm írta egyszer így le). És a magyaróra meg unalmas volt, úgyhogy úgy döntöttem, írok egyet én is magamnak. Ez aztán különböző akadályokba ütközött, de a többi már mind ott van a versben...

Ars poetica

Minden költőnek kell egy ilyen.

Igen?

S én költő vagyok?

Ezt nem hiszem.

Csupán a nagyok

- nem tehetségre, csak pofára -

vágynak a névre, a csodára,

s mellüket verik izzadt versükre

és süket fülbe

ordítják büszkén a szarra:

- Én költő vagyok! Mindenki hallja?!

A sok marha...

Nem voltam, nem leszek

költő, csak verseket

írok.

Ha bírok.

Mert ha nem tenném, még jobban fájna.

Nincs hát szükségem ars poeticára.

Majomház

Ma a Parlamentbe vittük a cserediákjainkat, ahol egy végtelenül unalmas nő vezetett minket körbe. Olaszul. De odabent legalább nem fagytunk halálra. Meg sem próbáltunk figyelni. Én például ezt írtam:

Házad leszek...

Leszek padló, ha száz vadló

tapos, akkor majd elhaló

recsegésem jelzi nyögve:

kövenként döngöltek földbe.

Leszek ajtó, hátha majd jó

leszek rá, hogy a kint zajló

gondok rajtam csapódjanak.

Nem nyitnak ki, csak a szavak.

Leszek a fal, ami befal.

Tégla, ami lassan elhal

többi tégla súlya alatt.

Tömeggé teszem magamat.

Leszek ablak, tudván vaknak

hisznek majd, ha befalaznak.

Pedig látok. Sajnos látok,

s dús gondfátylat adok rátok.

Leszek tető, ha az eső

hull, hadd legyek én az első,

akit ér a víz ereje,

s együtt szakad szíve vele.

Leszek kémény, mi láng végén

szálló füstöt fújja, félvén,

hogy a sok lég összeállva

félelmeinek lesz vára.

Leszek egész házad, ha kérsz.

Ha lángolok, te velem égsz.

Vagy megóvlak, elrejtelek.

De tudd, hogy nem szerethetlek.