Nagyon-nagyon régen bejegyeztem, ennek több oka is van, de úgy döntöttem, felfüggesztem a magánéletemen való siránkozást. Szóval hosszú idő után van mit felraknom, bár, azt hozzá kell tenni, jó régi írás. A tesóm gépébe alkottam 2012 októberében (mint mondtam, jó régi :D ) és amikor újra megtaláltam kellemeset csalódtam magamban. Szóval, volt idő, amikor nem csak magamról tudtam írni...
A kisfiú, aki lelkitársat akart venni
- Ne tessék még bezárni! – hangzott valahonnan nagyon
távolról. Mire megfordultam már mögöttem is állt. Bizonyára futott, ki tudja
milyen messziről. Nem lehetett hozzászokva a testmozgáshoz, mer t erősen
lihegett. Vézna kisfiú volt, vörös üstökkel, szeplős képpel és pisze orral.
Aznap siettem volna, de megsajnáltam. Elhúztam hát a rácsot, kinyitottam az
ajtót és beengedtem. Zavartan pillantott körbe a boltban, mintha keresne
valamit.
- Segíthetek? – kérdeztem. Rám emelte zöldesbarna szemeit.
- Tessék mondani, lelkitársat lehet kapni?
Szomorúan csóváltam meg a fejem.
- Nagyon sajnálom, de ilyesmit nem árulunk. De ha gondolod,
megrendelhetem neked a szállítótól, és két héten belül átveheted.
Tekintet a padló göröngyét rugdosó cipőjére szaladt.
- Az későn van – motyogta. – Nekem most kéne.
- Tényleg sajnálom – mondtam és valóban úgy volt. – Valami
mást adhatok esetleg?
- Mennyibe kerül tíz deka szeretet?
- Napi tizenkét ölelésbe, de még ha lenne is annyid, sajnos
az is elfogyott már. De maradt még egy kis túlélés, azt most akciósan adjuk,
csak négybe kerül.
- Az nekem nem elég – mondta szomorúan a kisfiú. –
Elfogadást sem tetszik tudni adni? Az biztosan van még. Nem is kell sok, úgysem
tudnám kifizetni.
- Szinte semmi sem maradt már, de gyere vissza hétfőn, akkor
biztosan mindenből lesz még.
- Az későn van. Nekem most kéne.
- Ugyan! – mondtam és megsimogattam a hátát. – Egy pár napot
biztosan ráér még!
Szomorúan csóválta meg a fejét és elindult a kijárat felé,
ám ekkor észrevette a nagy üvegedényt az egyik polc tetején.
- Azok mik? – kérdezte és közelebb sétált.
- Álmok.
- És mire jók?
Ezzel megfogott. Ilyet még soha senki nem kérdezett tőlem.
- Hát, tudod - kezdtem, de aztán elbizonytalanodtam.
Tulajdonképpen mire is jók az álmok? - igazából semmire – fejeztem be végül a mondatot. Csak szépek és
kész.
Nem tudom, hogy hallotta-e, amit mondtam. Látszólag minden
figyelmét lekötötte az üvegedény tartalma. Lassan kinyújtotta fölfelé a kezét.
Egy pillanatig azt hittem, menten felrepül, aztán hirtelen hátratántorodott.
- Mennyibe kerülnek? – kérdezte izgatottan, s mielőtt bármit
mondhattam volna, kiforgatta a zsebeit. Két marék aprópénz hullott hangos
csilingeléssel a padlóra és gurult ezerfelé. – Ezért a pénzért kérek! Amennyit
csak kaphatok érte.
A pénz ránézésre nevetségesen kevés volt. Egy álom nem olcsó
mulatság. De rettenetesen megsajnáltam szegényt, ahogy ott állt, kopott, barna
pulóverében és bámult fölfelé. Leemeltem az edényt, kivettem belőle kettőt és a
kezébe nyomtam.
- Becsomagoljam? – kérdeztem, miközben a pénztárgépbe
pötyögtem. Gondoltam, majd a hiányzó összeget kipótolom a fizetésemből. De nem
érkezett válasz. A fiú eltűnt, csak a szanaszét gurult érmék maradtak utána. Az
álmok azt sem várták meg, míg kilép az ajtón, még a boltban bekebelezték őt.
Soha többé nem láttam. Talán senki más sem.
