F, mint...

Írtam mát ilyet korábban is. Kétszer is. És egy mindig fura chatbeszélgetés alkalmával sikerült rácuppannunk azzal a csajjal, csodák csodája, pont az M-betűre. Akkor megmutattam neki a túlalliterált versem első versszakát, s felajánlottam neki, hogy az ő kezdőbetűjével is írok egyet. Ezzel a horrorbetűvel. Túl sok furcsa lány neve kezdődik F-fel...

Az F-feknek

Fürödve féktelen fényben

fáztam folyton. Fáztam, féltem.

Félelmemből fellángoló

fakó fény fájdalomfogó.

Fáj, hogy félek felejteni,

fogódzkodni, felfényleni.

Faragni fájdalmam fába.

Félelemtől folyton fázva.

Naaaaaagyon régi. Csak azért

ezt választottam, mert Hiperkarma, ráadásul

a Kérdőjel. Ez remekül köthető a kedves F-ekhez...pfff

"Egy késő üzenet, egy megkéselt levél"

Egy darabig jó kifogás volt a nemblogolásra a scanner hiánya. Aztán be kellett látnom, hogy itthonról még elég hosszú ideig nem tudok majd rendesen scannelni. Apukám elvitte a nyomtatót is. Ahogy szép lassan az összes kis apróságát, ahogy csendes kapkodással még a tanév kezdete előtt elhagyta a lakásunkat. Valószínűleg végleg. De akkor erősnek éreztem magam. Csendben vettem tudomásul. Először azt hittem, valami hülye vicc, aztán rájöttem, hogy nem, teljesen komoly. Sokkot kaptam, pedig éreztem. Benne volt a levegőben. Minden szívfájdítóan olyan volt, mint 2 hete pénteken. Amikor megtudtam, hogy elkéstem. Elkéstem ezzel az amúgy sem biztosan bejöttös vallomással. Hiszen már csináltam ilyet, mint az közismert. Az is remekül összejött. Két nappal előtte írtam magyarórán 3 különböző, táskámban kóborló papírra felfirkálva. Olyan az egész, mint a Börtön ablakában c. kulttábortüzes dalban. A tábortűz is ő, amúgy. Meg minden MÁS.

ValloMÁS

Érzem az illatod.

Tudod,

ez már rossz.

De kérlek, ne átkozz!

Te akartad.

Felkavartad

könnytisztakék állóvizem,

hiszen

fájt az átlátszó, híg semmi

s neked ennyi

pont elég volt.

Ott benn még szólt

más, s ezért lett,

hogy megszerettelek téged.

És lenne itt valami.

Kérlek, próbáld meghallani!

Tudod, tőled régen féltem.

De most minden részem

egészen,

minden egyes ölelésben

megköszöni neked,

hogy ilyen jól mehet

ez az egész,

s így nem nehéz

kívül-belül ez a sok szar.

Ám barátot ölel a kar.

És ez zavar. Kit nem zavar?

Ki lesz az, ki többet akar?

Szívem! (Szívem?!?!)

Én azt hiszem,

rohadtul nem így terveztem.

Felgyűlt a sok izé bennem,

s nem látok mást.

Sem látomást,

sem vak álmot...

M'ért nem vagyok, csak barátod?!

Na, látod?

Nem látod?

Vagy csak nem érted?

Hát nézd meg!

Nézd meg ezt a lányt! Buta és kicsi.

Nézd meg ezt a lányt...

Jinx-kapitány felszerelése. 

A Kendő, a Bringáskesztyű, és a Szerencsenyaklánc.

Megnyomott névelőkkel.

...és négy évvel később

A cím az előző bejegyzésemre akarna utalni. Ja és másodsorban arra, hogy azóta pont négy év telt el, mióta megismertem. Mármint a lányt,a kinek a verset írtam, csak a neve szokásomhoz híven leharapódott... De mindegy, hiszen sosem fogom megmutatni neki. Kucival amúgy is sokkal jobban van. Állítólag. Noha én a helyében...mindegy, ez más sztori.
Csak annyi, hogy hetedik óta ismerem és felnézek rá és mindig nagyon bírtam, amit csinál. Jó volt köszönni egy TIZENEGYEDIKESNEK a folyosón, kellemes érzéssel töltött el, amikor megdicsérhettem, hogy milyen jól áll neki, ha ki van sminkelve (fanfact, hogy ezt ő azóta törlesztette :D ), és valahogy úgy ott volt, noha nem nagyon mertem soha közeledni hozzá. Kicsit bolondnak tartottam. De olyan kedves bolondnak. Egy dolgát viszont nem tudtam hova tenni. Amikor először láttam őket a folyosón az akkori pasijával. Nem értettem, hogy mit akar egy olyan sráctól. Aki amúgy az egyetlen volt az osztályukból, A Legendás Osztályból, akit sikerült megjegyeznem. Talán épp ezért tartottam tőle olyan sokáig egy kicsit. Most már mindent értek. Ja, és a srác az az ember, akiben az anyukám után a világon a legjobban bízok. Mert tudom, hogy bízhatok benne...

Patrónus2010

Nézlek, te karok közt kucorgó kisgyermek.

Csodállak, nem sejtvén, hogy én majd ismerlek

téged mint felnőttet, és akkor úgy látom,

én vagyok a gyermek, de te a barátom.

S e téged bilincsként ölelő két kezet

körém is fonja még a vágy, s a képzelet.

S mind a sok barátod, kiket most istennek

látok én, a csöppség, egyszer megismernek.

Nem sejtem, hogy egy arc, mi most csak sebesen

átfolyik elmémen, lesz, mit keservesen

űzök sok héten át, míg végül belátom,

nem lesz ő több nekem, csupán a barátom.

De most még csodállak, még nem vagy kisgyermek.

Látlak, mint felnőttet, s irigyen figyellek.

De nem a két kar kell, mi nekem még nem ér

semmit, de pár év és kérném a mindenér'.

Pólyába takarsz még. Engem, ki jelenleg

nálad is kisebb még. S sehol se szeretnek.

S most együtt nevetünk. Jé, de régi sztori.

Köszönöm, hogy itt vagy, és itt leszel...

Ugyan egy kicsit creepy a kép, de ez az a lány.

Elvileg nem, csak gyakorlatilag.

2006

Nem ezt osztanám meg szívem szerint, de amíg vicceskedik a scannerünk, addig nem tudok új rajzokat scannelni, pedig a többi vershez már készen állnak a "jobbnál jobb" illusztrációk. Igazából ehhez is lenne jobb rajz, de most megelégszem egy Holnemvolttal. Hiszen ez is függőség. Személyi kultusz. Hogy egy srác (akit sem itt, sem legalul nem nevezek meg, mert egy hónapja fenyeget, hogy megkeresi a blogomat. Én meg naná, hogy nem akarok még nyomjelzőktet is hagyni neki...) régi és még ennél is szörnyűbb versét ( jól van na, 15 éves volt! Mondjuk én remélem, jobbakat írtam 15 évesen :P) fordítom magyarról magyarra, a pad alatt dugdosva a 2006-os suliújságot, amiben a vers megjelent, no meg a kis fekete verseskönyvemet és versszakról versszakra teszem tisztába az egész művet. Mert jó szórakozás. És mert így majdnem olyan, mintha ott lenne a srác...

A kitaszítottak megkísértésének

(tisztábatett) balladája

S ott állt a szomorú démon,

túlvilági kotorékon.

Gonoszan, félholtan, rondán.

De nem az egyetlen volt tán.

Dalba kezdett. Rondán szépbe,

mely ezernyi fülbe érve

értelmet csupán ott talált,

hol fájdalom hozott halált.

Dalát el nem felejtettem.

Magára szegezte lelkem...

Talán többet is szólt ennél.

Elbeszélném, ha figyelnél.

,,Ó, te szegény gyermek!

Taigetoszra tettek?

S akkor nem tehetted,

most kell bosszút venned.

Tarts hát velem te is!

Láng dühöddel segíts,

hogy megértsék, semmi

gyengének születni!

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, ronda törpe,

félélőre töve,

csak nevettek rajtad,

s arcod takargattad.

Érzem, most is érzed,

kegyetlen az élet.

Csúf vagy? Nincs kegyelem!

Jöjj hát te is velem.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, szegény kislány,

hátad mögött szidván

kérték segítséged.

Így csaptak be téged.

Jót akartál tenni,

miközben meg senki

sem téged szeretett.

Nem kellett, csak kezed.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, okos fiú,

ki sosem volt hiú,

túl nagy bölcsességed

sodort bajba téged.

Hisz az irigy világ

elégtétért kiált,

s ha futnál előle

könnyebben csal tőrbe.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

S ím, csak én maradtam

e démon alakban.

A meglopott halott...

Szeretve soha volt.

Ó, te gyönyörű lány!

Szerettelek talán.

Tettél, mivé lettem,

bosszúra űz lelkem.

És te, hű barátom,

halálodat várom.

Hegetlen seb - úgy fáj -,

ahol hátba szúrtál.

Hittem, hogy szeretnek,

de a megvetettnek

csak bánat a jussa,

mely halálom hozta.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,

állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,

állj bosszút azért, amit tehettél volna,

állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

A démon így hagyta abba.

Szilánkosra tört a hangja.

Könnyfátyoltól ködös szeme

fordult most serege fele.

Volt, aki elment a harcba.

Űzte, tépte a haragja,

de a hajnal halált hozott.

Halt a sereg, az átkozott.

Van a bosszú, nehéz dolog.

Szívedben súlyként hordozod.

S kit a démon megkísértett,

nem nyert, csak ólomsúly-véget.

(R.R. nyomán)

Másfél hét után újra itt

Amikor egy érzés - ami adódhat abból, hogy meghallgatsz valamit, ami rá emlékeztet, vagy egyszerűen abból a végtelenül egyszerű tényből, hogy nem felejtette el a születésnapodat és amint végzett a munkahelyén, felhívott - még utolsó erejével beléd akaszkodik, megszorít, kiprésel belőled mindent, aztán hirtelen kihal, és csak egy lekapargatott varrú, már behegedt sebhely marad, ami arra vár, hogy jövő nyáron hozzábarnuljon a bőröd többi részéhez és már tényleg semmi ne emlékeztessen rá semmi, akkor az ember képes ilyen verseket alkotni hirtelen felindulásból. Aztán nem fejezi be, mert rájön, hogy az érzés már nincs is igazából benne. És már van más, aki milliószor jobban számít...

Telefonból, telefonról

Te jársz a fejemben,

és lépteid dobogása

zsigereim hívja táncba.

Táncolj te helyettem!

Csak táncolj, és nevess!

Úgyis te nevetsz a végén,

s bármit érzek most is még én,

már rég nem érdekes...