Ma eszembe jutott életem első dalszövegírás címen elkövetett verse. Legalábbis egy részlete. Kábé így szólt:
Velem ezt nem teheted,
őt nem szeretheted.
De mi kell még, hogy tisztán láss?
Egy szerelmi csalódás!
Így visszaolvasva nagyon reménykedem benne, hogy azóta fejlődtem valamennyit költés terén (tizenegy éves voltam, na. Ja, meg reménytelenül szerelmes, de ez egy másik történet). Ennek a vacaknak (egyébként volt még 5 vagy 6 versszaka ez csak a refrén volt, de sajnos (hál' istennek) többre nem emlékszem belőle) a megírása után nagyon-nagyon sokáig nem írtam ilyen jellegű képződményeket. Inkább novellákat, vagy legalábbis novellához hasonló dolgokat. Talán valahol még megvannak tíz-tizenegy éves énem nagyszerű alkotásai.Ha megtalálom őket, akkor felteszem, hátha valaki belemagyarázza, hogy fejlődtem.
Egyébként komolyabban akkor kezdtem el írással (vagyis igazából még mindig csak írogatással (igen, így kicsinyítőképzővel), de most sem csinálok többet írogatásnál, hiszen nagyjából semmi rendszert, vagy tudatosságot nem viszek bele (próbáltam és úgy szörnyű volt, én meg élvezni akarom), csak leírom, ami jön) foglalkozni, amikor rátaláltam egy Harry Potter témájú fanfiction (vagyis a Harry Potter könyvsorozat szereplőiről szóló kitalált történet)-oldalra. (Akit esetleg érdekel, hogy miket alkottam 13 évesen, az
ITT megnézheti.) Nagyjából másfél év után ráuntam, és tulajdonképpen attól kezdve datálható az az időszak, hogy kizárólag magamnak írogattam, minden megfelelnivágyás nélkül. A legtöbb írásomat kitöröltem, de még azt a néhányat sem mutattam meg senkinek, amiket megtartottam.
Csak a verseimet szoktam néha mutogatni. Azokat is csak azért, mert a barátnőim elvárják, mondván, hogy majd együtt megzenésítjük őket. Persze úgysem lesz belőle semmi, de azért szívesen írogatom őket, mert ellazítanak.
Tizenegy éves korom óta a második dalszöveg féleséget azt egy fél éve alkottam. Még az sem az az igazi, de legalább már nem szégyenlem, igazából csak az a problémám vele, hogy nagyon közhelyes és arcon csap a mondanivalóval (meg persze, hogy ritmikailag sem százas és hogy döcögnek a rímek, de ez már igazából mellékes, mert például Romhányi szótagszámra való tekintet nélkül írt, csomó költő (hahaha, milyen szép is költőkhöz hasonlítanom magam...) meg rímek nélkül). Íme:
Egy szemétdombon állok, körülöttem sok kacat:
törött tévé, öreg szánkó, kulcsa vesztett, zárt lakat,
lemezjátszó, régi képek,
kik rajtuk vannak, már nem élnek.
Mind értéktelen, kopott lom,
pedig réges-régen, jól tudom,
hogy voltak olyan emberek,
kiknek mindez sokat jelentett,
kiknek kincset ért a sok vacak,
de ők már régen alszanak.
Egy kiskocsmában állok, körülöttem sok részeg,
a semmibe bámulnak és félrebeszélnek.
Csupán hús mind, már lelketlen,
Kiket itt felejtettek az életben.
Árnyékuk csak önmaguknak,
nem azok, kik rég voltak.
Ők is voltak olyan emberek,
kiknek az élet egykor jeletett
többet, mint az alkohol,
de elrontották valahol.
És mi is voltunk olyan emberek,
kiknek sok minden mást jelentett,
mint most, állva a színpadon,
vagy régen, fekve a napon.
