2013. július 30., kedd

Nagyon bejött!

A barátnőméknél töltöttük az éjszakát. Mi, a négyesfogat. Ez lesz a 4. évünk, hogy ennyire jóban vagyunk. A negyedik táborunk együtt. A negyedik olyan táborunk együtt, amit azok a srácok szerveznek, akikkel az elmúlt tanévben minden pénteken találozhattunk mi, ketten az egyik barátnőmmel. Ez iszonyú klassz, meg ilyenek, de azért nem jöhet össze soha minden. Erről beszélgettünk egész éjszaka vele. Le sem feküdtem aludni. A 3 kávé bőven kiváltotta. Talán ezt a szart is a kávé váltotta ki. Egy darabig azt hittem, humoros neveket rejtegetni a sorok közé, hogy aztán az egész kép egy szerelmi csalódás által kiváltott részegséggé álljon össze. Aztán rájöttem, hogy nem. De azért felteszem :) Az első két versszak még egész vállalható, szerintem. A többihez inkább no commet -.-"

Kettőből nulla

(Kucinak)

Elsuhanó riadalmak...
Kalimpáló szíved szakad.
Ajtómra kalapált dalnak
válaszolok majd, hogy szabad.
És kiakasztom belőle
a semmi láncát, mi zárta.
S nappalimba menekülve
pálinkát öntök a szádba.
Nappali, nappali mindent
lát. Magadnak majd ez hazudd!
Egykor ami lánggal égett,
láppá lett, a tűz elaludt.
S e lápon most épp sírt kapál
magának két pöttöm alak.
Opálos szemükben halál,
valami lángtenger alatt.
Szép álom, mi? Felkeltelek.
Ezért kapálóztál, tudom.
Már mész, mikor közlöm veled:
Kettőből nulla, s búcsúzom.
Egy régi rajzom. A tavalyi táborban alkottam

2013. július 29., hétfő

Csobánka

Heten négy üveg pezsgőt és öt üveg töményet egy éjszaka alatt. Azon nevettem, ahogy befutok a házba és vissza. Aztán sírtam, azt hajtogatva, hogy semmi okom rá, hogy mindkét engem vígasztaló lány inkább megtehetné, de mégis én vagyok az, aki bőgök. Egy idő után már csak azért, mert egyszerűen gyűlöltem magam, hogy én sírok, amikor nekik kéne.Pedig megfogadtam, hogy nem fogok többet. Ők minden elintéznek magukban, én meg velük cipeltetem magam. Amit most leírtam, legszívesebben nekik mondanám el. Nincs benne semmi költői, semmi szép, tán versnek is nehezen mondható. Ez csak az, amit gondolok.

 

A mártír

Szédülnek a boldogok.
Ha szédülni jó dolog,
mégis mi van most velem,
hogy átjár a félelem?

Szétfőzött gombóc vagyok
a lépcsőn, s nem szólhtok
senkinek, hogy sírni kell.
Indokolnom nincs mivel.

Elégedett kis gombóc!
Nevettél, most m'ért gondolsz,
arra, hogy nem szabadna
gondolni e szavakra.

Majd ölellek titeket.
Kérem terheiteket.
Nekem tényleg nincs okom,
s én bőgök vállatokon.

Nevetve kell szédülni.
Mégis mi van velem, mi...
...láncok, ...lángok, talánok?
Más okot nem találtok.

S szánalom szemetekben.
Sajnáltok, mert szerettem.
Már félek. Szédülve bár.
A boldogság belém kár.

Kár, mert nyugtalanná tesz.
Most jó, de aztán mi lesz?
S inkább a semmin sírok.
Rakjatok rám, még bírok.

S hátha egyszer eleget
raktok, s okkal lehetek
végre aki akartam:
pióca a nyakakban.
Recycling rulez

2013. július 26., péntek

Egy gyors éjszakai post

Amikor belekezdtem a regényem írásába (a képen ennek főszereplői vannak, amúgy), akkor Artie volt a mindenem. Igazából ez volt az egyetlen célom az írással: Róla írni. Történetet kreálni a szeméyiégéhez. Minden tollvonásommal azon voltam, hogy minél aranyosabban mutassanak Rose-zal, aki mondanom sem kell, én vagyok. Aztán amikor elkezdtem kidolgozni A Rodgers (igen, mindenképpen határozott névelővel :P ) karakterét, aki "csak" a mesélőm első pasija, akivel nem is nagyon működik a kapcsolatuk, úgyhogy maradnak a legjobb barátságnál, aztán a mesélő összejön egy másik sráccal...mindegy, bonyolult. Meg amúgy is rémesen hülyén hangzik ez így leírva. Lényeg a lényeg, szép lassan elkezdtem egyre kevésbé kedvelni Artie-t, és minden egyes szava után jobban szeretni A Rodgers-t, akinek az alteregója lassan jobban hiányzik, mint az a fiú, aki miatt elkezdtem ezt az egészet írni. Kérdés, mint fog reagálni a srác, aki a történetemben A Rodgers, amikor másfél hét múlva a nyakába borulok majd, hogy mennyire hiányzott, amikor pár héttel a nyári szünet kezdete előttig ő volt az egyetlen, akinek nem puszival köszöntem, hanem csak egy egyszerű sziával :)
Ezt a furcsa helyzetet dolgozza fel Pygmalion regéjének bugyuta és rettenetesen fogalmazott kis kiegészítése, ami amúgy az elmúlt egy órában született, mert csesztem elmenni aludni. Nem, nem vagyok büszke rá, mint versre, maximum a mennyiségére, de olyan az egész, mint egy túlhigított fröccs :

Pygmalion második szobra

Ismerősen csendül Pygmailon neve.
Ovidius nyomán így jegyzi a rege:
Kypros királya volt, ki magányban főve
beleszeretett egy elefántcsont-nőbe.

S Aphrodité szíve könyörülvén rajta,
áldozattól hajtva lelket önt a csajba.
S fényes menyegzőjük meg is ülve rögtön,
lett Happy End égen, lett Happy End földön.

Azonban egy részlet elsikkadva némán
tárt ajtót zörgetve kopogtat a félfán:
az első szoborba, mit magának vésett
Pygmalion egykor, nem leheltek éltet.

Úgy esett ugyanis, király barátunknak
volt egy cimborája, kiben szintén dúltak
a magánynak gonosz manói, s kettecskén
kirúgtak a hámból egy holdfényes estén.

Álruhába bújva a király, s barátja
arra az estére átmentek lazába,
és a pórnép közé így leereszkedve
ürültek a kancsók, s nőtt az urak kedve.

Majdan továbbálltak, spiccesen kilépve
a kocsmából szemük mohón elkísérte
a két lányt kik éppen elhaladtak arra.
Nem tündérek voltak, mindössze két szajha.

Mikor Pygmailon zúgó fejjel másnap
felébredt, nekiállt élete szobrának,
hogy az egyik angyalt, akit éjjel láttak,
elefántcsontból megfaragja magának.

A nőarc emléke idealizáltan
égett be fejébe és ebben a lányban
megtalálni vélte kit oly rég keresett:
a kis szexuális játékszert, a nejet.

Felkutatni viszont mégsem merte, mivel
sejtette, csak a bor játszott szemeivel,
s ettől látta szépnek  csupán azt a testet,
amilyet egy festő soha le nem festhet.

Ezért ragadt vésőt, hogy legalább szobra
készüljön el, s tőle ragyogjon a szoba
több fénnyel, mint addig. Éjt nappallá téve
emlékezett, s testét csodásan kivéste.

Mikor kész lett vele, nagy elégedetten
dőlt hátra és így szólt: - Íme, elvégeztem
életem munkáját, itt e remek szobor.
Szerencse, hogy a lányt széppé tette a bor.

Nézte, nézte, nézte, hibáját keresve,
de szinte keringett vére az erekbe'.
Félhomályban talán élőnek tetszhetett.
Pygmalion mégsem őbelé szeretett.

Mivel hogy e szobron nem akadt több dolga,
kis műhelyéből azt nagy büszkén kitolta,
és nekiállt, hogy a másik lányt is szépen
megfaragja, s járjon barátja kedvében.

Hiszen neki szánta a második szobrot.
Emlékezett is, hogy tán olyasmit mondott
a férfi, hogy sokkal jobban tetszett neki
a másik, s tán belé is tudna szeretni.

Azonban mivel ezt nagy műnek nem szánta,
nem vette a dolgot, csupán csak fél vállra.
Szabadon dolgozott, nem kötötte semmi.
Ennek nem kellett a Nagy Művének lenni.

Egy napon azonban Pygmalion látta,
nem, mint szoborra néz, hanem mint egy lányra.
Szinte szégyenlősen futott rajta szeme,
két gömbölyű keblét hát kendővel fedte.

Másnap, mikor reggel készült a munkára
- kifaragatlan volt még ugyanis lába -,
meglepte a szobrot és kecses nyakára
kanyarintódott az anyja régi lánca.

Aztán drága ruhák egész garmadája
vásárolódott az elefántcsont-lányra.
S Pygmalion haját tépve vette észre:
szoborba szeretett, de nem Nagy Művébe.

Hanem annak csak egy olcsó kis másába,
bár tökéletesnek most már csak őt látta.
Vágyott átölelni a jéghideg szobrot,
várva hátha mégis élő, mit alkotott.

Éjjeket töltött az immár kész szoborral,
s csodálta az arcot, mi benne vért forral,
noha csak fehér csont, élettelen alak.
Nemhogy vér nincs benne: Se hús, se sejtfalak.

El is felejtette egészen a másik
szobrot, ami másnak talán szebbnek látszik.
Szerelem ködén át leste mind a kettőt.
És hogy melyik a szebb, benne már rég eldőlt.

S ezután, mi történt, tudja jól mindenki.
Nem több a történet. Itt véget ér. Ennyi.
S rövid a tanulság, egy sorba fér bele:
Idealizált kép nem kelhet életre.



Amikor féltem a sötétben...

Egy hónappal ezelőtt született vers. A "rémálmaimról" szól, amikre rendszeresen felriadtam, anno. Akkor hallottam életemben először verset nagymamám tollából, s majdnem elbőgtem magamat. Tényleg amitatt, amit hallottam, s nem azért, mert rá kellett jönnöm, hogy az ő versei mennyivel jobbak, mint az enyémek...

Kései látogató

Akár egy éji lepke,
úgy cikázik két szemem
a sötétbe meredve.
Álomittas félelem
trónol bennük, mint magát
bálványozó nagy király.
Lelkem álmot nem talált,
s belém már csak halni jár.

Paradoxon most a csend:
zúgása fojt magába,
s egy érzés, mit odacsent
egy szerelem halála,
ahol elkapart sebként
őrizgetlek magamban,
mi, ha ont is egy csepp vért,
azért csak, mert akartam.

Majd mindez az ajtómon
törik ezer darabra.
Kopognak. - Szabad! - mondom,
s te lépsz be felkacagva.
Gúny nélkül, bár búsan tán,
míg kék szemed a húsba
tőrként döfve nézel rám...
S rád riadok fel újra.

Olaszországban, unalmamban utórajzolva.
De legalább célzottan a vershez :)

2013. július 22., hétfő

Kajába sűrített érzelmek

Namármost. Van ez a vers. Még régebben írtam, csak ma eszembe jutott, mennyit keseregtem rajta, még jóval a megírása után is. Mert tényleg kiírtam akkor magamból mindent, amit gondoltam. Még ha a vers maga kicsit hogyismondjamcsak...furcsácska is. De az a bizonyos fiú ott bújik benne.

A menzán

Mai menünk tápértéke
ezerhuszonhat kalória.
Az ablaktól hátrébblépve
kotornám is a lavórba
hypotól bűzlő tálcástul,
s poharam is belevágnám,
de könyörögve rám bámul
a két tányér ott, a tálcán.

A tálcán mely oly szűk nekik,
s csak egymás mellett férnek el.
S mi kettősükből születik:
gulyás, s m... - már nem érdekel...
Hisz gyomrom finnyog morogva,
hogy ő nem akar ma enni.
Morgok én is: ha nincs gomba,
az Bolognai spagetti.

Félretolom és kanalam
merítem a langy levesbe,
viszont hiába kavartam
benne marhahúst keresve
csak zsíropált látok rajta.
Mindegy, hisz úgysem szeretem...
Mi lehet, mi szemem marja?
Sós létől hígul levesem...

Majd várost tévesztett tésztám
- egy tál húsgombócos kígyó,
mely torkomon át egy létrán
mászna gyomromig, mert így jó -
húzom magam elé lassan,
s addig játszadozom vele,
hogy kit kell, beleláthassam,
s újra follyon szemem leve.

Aztán mindent odébbtolok,
étvágytalan vagyok úgyis.
Nyelje csak egy másik torok,
valami lángvörös pulcsis
fiú, ki mintha mellettem
ült volna most is, de mégsem.
(Mit tett, s mondott, félrenyeltem.)
Ezt egye, ne szívja vérem!

Már megyek is, de a tábla
engem szinte kikacagva
még egyszer arcomba vágja,
hogy ebédre mit adtak ma:
Első fogás: bográcsgulyás.
Milánói makaróni
volt utána. És most futás!
Bár nem fogok szabadulni.

2013. július 20., szombat

A szezon után hetekkel

Rég írtam bármit is. Pedig abszolút van miből válogatnom feltöltendő produktumok terén. De lusta vagyok. Lassan már élni is lusta vagyok. Múlatok, s mivel annyira akarom, hogy teljen az idő, s Sziszüphoszként görgetem felfelé magam előtt sziklaként, hát csak nem múlik a rohadék... Egész nem képeket nézegetek, zenét hallgatok, rajzolgatok és próbálkozok írni, de olyan nehézkes kezelni ezt a rengeteg szabadidőt. Mindegy...
Ezt a félpercest a napokban ástam elő valahonnan a merevlemezemről. Igazából semmi értelme, de azért felteszem :)

 

Cseresznye


Egy néni fél kiló cseresznyét vett a piacon. Mást nem, csak egy kisebb nylonzacskóra való selymespiros, ropogós bogyót. Otthon alaposan megmosta őket, egy tálcára terítette mindet, majd gondosan kiválogatta az ép szemek közül a nyomott, töttyedt , penészedésnek indult, kukacos, repedt és más hibákkal bírókat. De egy szemet sem evett meg belőlük. Ugyanezt megismételte másnap, ugyanabban az időpontban. Majd ráncos keze harmadnap is áttúrta az egyre fogyatkozó halmot, kutatva a tönkrement darabokat. Egy héttel a vásárlás után arra eszmélt, hogy alig egy maroknyi bogyója maradt. Egy darabig méregette cseresznyéket, melyek nem lehettek többen hétnél. Szép, sötétbordó, még mindig ropogósnak tetsző darabok voltak. Aztán a néni szomorú arca megremegett s lenyelve egy nagy sóhajt, botjának fejét elengedve közelebb csoszogott a tálcához, két kézzel megragadta a gyümölcsöket, s öregségének nem erőteljes, ám annál határozottabb mozdulatával összepréselte őket. Két kezének barázdái mentén folyt, mint a vér, a piros cseresznyelé. Majd mikor a magok már kellemetlen élességgel álltak a kezébe, egy határozott mozdulattal kihajította az egészet az ablakon. Aztán nehéz szívvel elindult a piacra cseresznyét venni...

2013. július 14., vasárnap

Visszhang - A Múzsa válaszol-sorozat utolsó utáni (véletlen) darabja

Emlékszem, amikor egy időben rengeteg verset írtam egy távoli bálványhoz. Aztán lassan meghalt az iránta érzett rajongás, de az utolsó szikráiba azért még minden erőmmel igyekeztem belekapaszkodni, néha csak azért, hogy vers szülessen az érzésből. Pontosabban csak annak visszhangjából. Akárcsak ez... Mert már tényleg csak megmosolyogni való az érzés.
San Gimignanóba, egy toszkán kisvárosba tartottunk éppen, mikor a véletlen lejátszási lista egymás után juttatta fülembe a Kiscsillag Ha én lennékjét és a Kistehén Dílerlányát. Ezek valami különös összemosódása ez a vers, mely amúgy hajaz egy régebbi, szintén macskás versemre. És mivel E/1-ben felel pl. a Dílerlányra, ezért beleillik a Múzsa-sorozatba is, bár remélem, senki nem olvassa emiatt vissza az ottani verseket, mert pár kivételtől eltekintve rettenetesek :D Bár ahogy visszanéztem őket, be kellett látnom, hogy azóta sem megy jobban :D de nem baj. Amíg nevetek magamon, addig minden rendben van.
A képről még annyit, hogy igazából a Dílerlányt ábrázolja, de először a Márti-vers illusztrációja lett, ahogy ott is leírtam, csupán csak azért, mert véletlenül a mellette lévő oldalon volt.

 

Ha szeretnél

 
Ha szeretnél, cicámnak neveznélek téged.
Netán Cila-Milának, ha éppen ráérek
valami hosszabbal is kedveskedni neked,
és te meg az ölembe hajtanád a fejed,
mint egy igazi macska kispárnát keresve,
s én mindig hideg kezem simítnám fejedre.
 
Ha szeretnél, kettesben járnánk koncertekre.
Az anyám, ha velem vagy, talán elengedne,
s végre nekem is lenne kihez bújni akkor,
mikor az a szomorkás, szívszerelmes dal szól.
Aztán ott maradhatnánk éjfélnél is tovább.
És éjjel megosztanád velem kicsiny szobád.
 
Ha szeretnél, nem mindig kéne, csupán néha.
Így sem sem darálnának be minket a moslékba.
Én megtámasztanálak. Ha dőlsz veled esnék;
A-t formálva tartanánk állva egymás testét.
Ha fáj neked a világ, eltűnnél szememben.
Látod milyen jó lenne? Mégsem szeretsz engem.
 
 

2013. július 13., szombat

Olaszországból szeretettel

Firenzéből a tengerpart felé két "nagybetűs" várost tábláztak ki. Kisebb betűkkel ugyan, de már azt is kapitálisan, az alső táblán apró piktogrammal VENEZIA-t. Fölötte hivalkodón, nagy, egyenletesen unalmas, talpatlan betűkkel MILANO... Milán, ó, Milán... Száz, meg száz kilométeren keresztül. S közben azon gondolkoztam, hogy ha a Szerelem Városának (ami most jelen esetben nem Párizs, amit szintén szokás a fent említett eposzi jelző alatt érteni) oly híres kurtizánja van, akkor a Divat Városának (ami szintén nem Párizs most, noha ezen a jelzőn is ismerik a francia fővárost is) miért ne lehetne.

A milánói kurtizán

Jártak már ágyamban szegények, gazdagok
és szívták bőrömből az űzött vad-szagot.
Keltek fel ellenem és álltak mellettem.
Undorral tűrtem már száz szájat mellemen.
Kívánták már testem és bűnös tudásom,
nem sejtvén, hogy lelkük, s húsuk is utálom.
Bújtattak selyembe, s voltam már meztelen,
kezeknek erdei pihentek testemen.
Napokig nem ettem, s adtam már lakomát.
Gyűrtek maguk alá füstszagú katonák.
Szólított már a vágy és hívott unalom.
Hevertem elhízott, izzadó urakon.
Öleltek már karok, mik máskor pofoztak,
s hitték hogy örömöt,s fájdalmat okoznak.
Voltam már menedék, s futottak előlem:
mindegyik akart egy darabot belőlem.
Tegnap száz szeretett, bár bűnük halálos.
Futnék, de hiába. Milánó nagyváros...
Jó régi, de egyszerűen nem volt kedvem újat rajzolni.
Pedig időm volt, mint a tenger...

2013. július 3., szerda

Dzsiszeik

Hányingerem van. Az az igazság, hogy lassan negyed egy. Mármint éjjeli. Öt óra múlva ébresztő. Olaszországba megyünk. De nekem nincs kedvem aludni. Tisztes mennyiségű zsebpénzemet ittam el ma (tegnap) éjszaka, de nem bánom. Osztálytársakkal. Nagyon szeretem őket. Ők tartják bennem a lelket. Bár már mindegy is, igazából. Azt hiszem, már nem szeretek többé. Illetve, a franc se tudja. Két BacardiKóla után járt egy Coca-Colás szilikonos karkötő. Nekem most kettő van. Két piros. Újabban ez a kedvenc színem. Egy Együtt és egy Veled felíratú. Arról álmodoztam, hogy az egyiket Neki adom majd, ha egykori szokása szerint az ölébe veszi a kezemet, s egy gyors szorítás után megjegyzi milyen hideg, aztán elkezdi babrálni a karszalagjaimat. Vagy a körmeimet, esetleg a kalapomat, talán a hajamba túr bele, mint akkor régen a buszon. Talán nem csoda, hogy félreértettem. Mégis visszautasított. Vannak, akik szerint még van remény. De nem is tudom... Szép lenne, de én már nem hiszek benne. Legalábbis remélem, hogy nem. A céltalan remény megnyomorít. Ilyesmiről szól ez a sok-sok haiku, amiket tegnap éjszaka alkottam a telefonom jegyzetei közé. Mert már megint nem alszom...Talán most sem fogok. Hogy lehet, hogy olyan nehéz összpontosítani? Pedig nem is ittam olyan sokat....

Haikuk egy szerelem temetésére

(keletkezésük sorrenjében, válogatatlanul.
Néhányat már nagyon szarnak találok, de amik tetszenek, azokat aláhúztam.)
Csúnyán elbasztam,
s próbáltalak utálni.
Aztán feladtam.
*
Volt egy mély sebem.
Vérzett, már bőr nő alján.
Varrját tépkedem.
*
Most már csak nézlek,
s nem merek hozzád szólni.
Fordulj el, kérlek!
*
Nincs terved velem.
Gyomromban hever a sok
pillangótetem.
*
Barátok lettünk,
mégis átnézel rajtam.
Érzést temetünk.
*
Már nehéz sem vagy
- ólomgolyó a szívben -
a remény elhagy.
*
Kihallgattalak,
és a szerelmes dalok
most már csak szavak.
*
Csúf betegségként
múltál a lázzal együtt.
Nincs már több kétség.
*
Néha álmomban
még látlak. A tiedben
volt, hogy ott voltam?
*
Élni akarok,
s nem érezni rajtad az
űzött vad-szagot.
*
S azt hiszem, vége,
de ha mást ölelnél, szar
lenne rám nézve.

Klassz kis régi, szar rajzocska :D
Csak azért teszem be, mert Hiperkarma.
És ez a szerelem Hiperkarmára haldoklott :)

2013. július 1., hétfő

Ez szimbólum?

Mindig irígy voltam azokra, akik képesek szép, szimbolikus képekkel operálni. Ez még mindig nem szimbólum, de legalább már megpróbál úgy tenni, mintha az lenne. Vagy legalább allegória. Asszem ez mégis inkább az. Illetve nem t'om...Amúgy szobabiciklizés közben jutott eszembe az első két sor, aztán a többi meg jött  magától :)

 

Sors

 
Kicsi vagyok,
s könnyű, mint a nyári zápor,
mi, ha százszor
jön is, attól sem lesz nagyobb.
 
Hűs permetként
szakadok a forró földre.
Szinte dőlve.
De minden cseppem elnyelték.
 
Majd eloszlok,
mintha nem is lettem volna
az, mi oltja
száraz szomjadat, te torok.