Tranzit

Az északi emberkék szépek. A reptéri várókban figyeltem őket, miközben a milánói járatna szurkoltam, hogy kapja már meg végre a kaput, ahol be lehet checkolni rá, hiszen a bécsi, ami egy órávl később indult, már rég megkapta. Erről szól a vers. Állítólag :D

Csendherceg

Kapujában büszke Bécsnek

rezzenéstlen ülve félek.

Félek, mégis tartom magam,

némán csavargatom hajam.

Csak bámulom, ki jön, ki megy,

fut, mint hátamon a hideg.

S éhes, szomjas, fáradt szegény.

Osztozunk hátam hidegén.

Rábámulok, kérdem csendben:

- Hát te hova tartasz, Szentem?

És rámvillant szeme kékje.

Nézett, mintha nem beszélne.

Azóta már ketten csendben...

(Mi jár vajon a fejekben?)

Várom, nem szól, nem is néz rám,

hajam simogatja mélán.

Szép szőke északi herceg.

Magánydémon, aki percet

percre forgat mígnem végül

Bécs helyett ő lát vendégül.

S ülhetünk így mindörökre.

Bent csend, amíg kint dörögve

földnek csattan bécsi gépem.

Ő rámnéz. Csend. Mégis értem.

Egy újabb a zuhany alól

Van az az érzés, amit csak az érezhet, aki rendszeresen véges alkotótevékenységet. Ez az érzés pedig akkor tölt el, amikor az alkotás utáni napon először vetünk újra egy pillantást a nagy művünkre reggel, mikor először tudjuk két lépés távolságból szemlélni őket. Na, ma reggel is ezt éreztem ezzel a szerény öt sorocskával kapcsolatban, amit folytathattam volna ugyan, de már minden benne volt.

Romlás

A hiánya az a laza

iszonnyal fojtó rettenet,

mely átrohasztva sejteket

zabálja fel a lelkemet.

Meg a tudat, hogy nem szeret...

A norvég erdőkből

Nem nagyon írok motanában, mert nem is vagyok otthon. A nagybátyáméknál vendégeskedek majdnem egy hete Norvégiában. Nagyon szeretem a nagybátyámat, bármiről el lehet vele beszélgetni, a csillagászattól kezdve az emberi kapcsolatokon át addig, hogy a Quimby Fever című száma mennyire koppintja Nick Cave Red right handjét. Versekről, költőkről, érzésekről. Szóba került a fiú, akit még mindig nagyon-nagyonszeretek, Ady, Pilinszky, én meg verset írtam belőlük. Nem nagy cucc, csak a szokásos, de örülök, hogy megint szültem valamit.

Cserép

Nézz ránk! Megint összeestünk.

S egymásba ékelt testekként

szilánkosra törve fekszünk.

Te mozdulsz, én veled. Egy-két

cserepemmel kínzod magad,

hogy mi bennem hegedt, feltépd.

Te mozdulsz, ég veled. Marad

belőled szilánkfájdalom,

de érezni azt sem szabad.

És menekülő hátadon

bámulom a tiltott sebet,

miben csak magam láthatom.

Tudom, mi láncot most levet

századszor, ezredszer tested,

már beléd nőtt, hisz ott szeretsz.

De nem leszünk, csak cserepek,

s rajtad megint összeesünk,

hisz neked én az nem leszek.

Így, tépve, kötve szeretünk.

Csobánka 2.0

Van, az a helyzet, amikor másfél évnyi szenvedésedet egy olyan ember nézi és hallgatja végig, aki pontosan ugyanazokat a dolgokat éli meg közben, amiket te. Az ember a legjobb barátnőd, akinek a vállára borulva nem tidod eldönteni, hogy mi a franc legyen, mikor rájöttök, hogy a több, mint egy éves, reménytelen szerelmeteket ugyanazzal a sráccal akartátok gyógyítani, majd mindkettenvisszaléptetek öntudatlanul is a másik miatt, hogy aztán mindkettőtök fejét telebeszéljék azzal, hogy esélyetek van nála és ugyanabban a percben ugyanannyira odalegyetek érte. Abban a percben, amikor a bátrabbik kettőtök közül rákérdez. Ennyi.

Nyögés a vége

Ezer sebből vérző talpam

durva pokrócba csavartam.

Vörös, s forró, mint a pokol,

olyan lett, bár nem akartam.

Kínzón fájt, de aztán lassan

Behegedt a sebes talpam.

Azt hittem, hogy ráálhatok,

de feltépni nem akartam.

Megfeszültem, tudtam, baj van.

Nem bírtam, hát elhasaltam.

Vér buggyant ki lábujjim közt.

Sikoltottam. Nem akartam.

S jöttél te és saját talpad

vérzett, te is becsavartad

a pokrócba, s bár már véres

volt, de látni nem akartad.

Neked is fájt, mégse hagytam,

vérző talpad kitakartam,

aztán vissza, s elhátráltam.

Mi fáj, látni nem akartam.

Rá ne lépjek, a magasban

Tartottam meg vérző talpam.

Nézted, m'ért csöpög vörösen.

S megláttad. Jaj, nem akartam!

S most már bárhogy dugdoshatom,

ketten reszketünk a havon,

S kettőnk lába ronggyá ázva

egy pokrócban. Nekm akarom!

Csapda

Igen, tudom, hogy ez megint bukta lesz. Igen, tudom, hogy ebből csakis úgy tudok kijönni, ha a múltkorinál valami sokkal nagyobb fájdalmat okoz nekem és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy magamat gyötröm. De olyan szép dolog szeretni, kicsikét reménykedni, várni és verset írni róla, hozzá, belőle. Mert szeretem. De még a pszichológusom szerint is a világ legnagyobb marhája vagyok, hiszen mindig, minden alkalommal ugyanaz játszódik le. Dollárárverés...

Ma

Tegnap erőtlenre ölelt,

holnap otthagy hidegen.

Tegnap előre begyógyult

seb holnapi szívemen.

Tegnap sorolja, m'ért szeret

holnap, mit nem adhatok.

Tegnap szerettem, s nem felelt.

Holnap én nem akarok.

Tegnap ölében altatott,

holnapra üveg vagyok.

Tegnap rám a napja sütött,

holnap csíkos ablakok.

Tegnap pulóverét adta,

holnap nézi fázásom.

Tegnap róla álmodoztam.

Mindez honap lázálom.

Tegnap órákon át nézett,

de holnapra átlátom:

tegnap ő sem tudta mit tesz,

holnap hagyom hát, játsszon.

Hisz holnapután örökre

elmegy, s én könyörögve

ma bámulom. Száz kín elkap.

Bár lenne holnap tegnap!

A változatlanság kedvéért

Ezt még valamikor a hét elején kezdtem. Ugyanarra a személyre gondoltam közben, akire most, mialatt befejeztem. Mert már megint kezdődik minden előről. Mert m'ért ne? Végülis, nem szenvedtem még eleget miatta...á, dehogy! És mégis szeretem. Mint egy elveszett kisöccsöt, akit valahogy mégis bálványozok, mert megint megláttam benne azt, ami miatt megérdemli, hogy felnézzek rá és szeressem.

Altató a börtönőrhöz

Hunyd le szép szemeidet,

Nyaldosd csak sebeidet.

Tudom, hogy nem megy.

Majd én segítek.

Úgy teszek majd, minthogyna

nem lett volna kimondva

száz szitokszavad,

s megyek tilosba.

Ölembe húzom fejed,

hogy ott csendben elfeledd,

hogy mibél nem több

vagyok csak neked.

Megsimítom hajadat.

Kósza vágy, nem akarat

hajtja kezemet.

Add meg magadat!

Végül szádhoz érkezek

Ez már nem vágy, élvezet.

Félreálmodott

csók ez. Ég veled!

Ómen

Igyekezz, a félév zár! Avagy finoman szólva agyon vagyok nyomorítva a tennivalók által. De nem kimondottan hat meg, ami azt illeti. Pedig lehet, hogy nem ártana, ugyanis elég égő lesz az évvége. No, majd csak túléljük valahogy...
Ezt a verset tegnap elkezdtem és igazából kivételesen nem személyesre akartam zárni, úgyhogy a magvat, amiből a gondolat szárba szökkent végül az ajánlásba szőttem bele.

Nomen est

A név, mi kötelez, segít, de megátkoz.

Billog a bőrödben, régi, rút anyajegy.

Megnőhetsz, nő veled, csak hogy meg ne változz.

Húsba gyógyult lánca húzva húz magához.

S ne remélj új erőt, új éltet, ébredést!

Itt te vagy, s te maradsz e betűk rácsa közt.

S ha neved nincs többé, hát te is véget érsz,

hiába légy bátor, kőkemény és merész.

Vagy hogyha valami megmarad belőled,

Lepkebáb, porhüvely,csak a hús, hazugság.

Elfognak, kínoznak. Név nélkül lelőnek.

Viseld hát, mit a név, a rím rád erőltet.

Betűkre bonthatod, csinálhatsz újakat, 

tépheted, gyűrheted, festheted más színnel.

Mi rács volt, bárhogy is, örökre úgy marad.

Köréd a rímekből röhögve húz falat.

És hogyha a súlya halálba kínozna

akkor is maradna ülve a fejeden.

Ki tudná, hogy ki vagy, hogyha nem írod a

neved a téged is túlélő sírodra?

A borús idő kedvéért

Reggel, amikor elindultam, zuhogott az eső. Mire kiléptem a lépcsőház ajtaján, már el is állt. Mostanában így megy ez. Gyűlöletes ez az idő. Mégis kb hozzá szól ez  vers, amit ma reggel írtam (már ideje volt egy hét után, hogy szüljek valamit végre). Szokásos sablon, I know, I know. Ez van.

Végtelen temetés

Vihar, zápor eső essen

Szakadjon csak, az temessen

téged a felázott földbe

Süllyedj csendben

mélyre bennem

s maradj elásott örökre

Legyen vihar, eső, zápor,

hisz eldaloltam már százszor:

Eső hozott, eső vigyen,

vak ébredjen;

ne égj bennem,

ne legyél láng szemeimben

És ha kisüt végre a nap,

te már rég elástad magad.

Végre, mondom és bólintok.

Felébredtem

és életlen

késed sebe már nem titok.

És a sár is szépen szikkad.

Ekkor mégis félrehívlak,

s ezredszerre szerelmemet

vallom újra,

szíven szúrva

magam. S ismét temethetek.