2012. október 28., vasárnap

Vers Holnemvolthoz

Már meséltem Holnemvoltról, nem? Még balladája is van, amit már csak azért sem linkelek, mert rá kellett jönnöm, hogy javíthatatlanul pocsék (ja, és mert az ottani képet használom fel újra). Nos, kb annyit kell tudni róla, hogy így kereszteltem el azt a kis felcsipeszelt egyszerű szellemalakot, amit gyakran firkálok. Neki szól ez a kis semmiség, ami nem kimondottan mai (jól is néznénk ki, ha mai lenne, így éjjeli negyed kettőkor...), de muszáj valamit kitennem, mert mostanában nem akaródzik verset írni. Nincs kinek...

Lepedőbeképzelt



Túl nagy vagy rám.
Mint a gatyám,
miből kifogyott a fenekem.
Igazából mindig túl nagy voltál nekem.
Sokáig, mint buta kölyök,
vártam, hátha beléd növök.
De magamra szabni téged...
Előbb-utóbb, attól félek,
akkor viszont kinőnélek,
fregoliról lógó lélek.


2012. október 23., kedd

A prágai macskakövek meséje

A Prágában töltött cirka három napom alatt végig ez a történet motoszkált bennem. Pontosabban egy hm, nyers változata. Ezt azt hiszem, hogy még a prágai óvárosra olyannyira emlékeztető budai Tabánból hoztam magammal, ahol nagyratörő álmokból szőttem. Hazafelé úton finomítgattam rajta. Mese egy olyan férfi-nő kapcsolatról, amilyen a valóságban nem létezik. Mert az evolúció nem engedi.
 Örülök, hogy sikerült befejeznem - azt hittem, hogy képtelen leszek leírni - még akkor is, ha csak egy harmatgyenge Csáth Géza koppintás. A múzsám meg kihúzhatja magát, milyen tisztának és hűségesnek ábrázolom. A Bohóc meg... azt hiszem, minden nő olyan akar lenni egy kicsit, mint ő. Én is. De soha nem lehetek. Ő túl sok ahhoz, hogy bármiféle defektes ember olyan lehessen, mint ő.
Képet meg igenis akarok majd hozzá rakni, azt még nemtom, hogy rajzolni fogok-e, vagy egy régit rakok hozzá, esetleg befejezem azt, amiről tudom, hogy ha kész lennne, nagyonpasszolna ide. De lesz kép, ígérem :)

A Bohóc


Olyan volt neki, mint egy kis ékszer. Forrón és feltétel nélkül szerette, mégis úgy kezelte, mint egy tárgyat. Egy porcelánbabát...

A Fagyos Bohóc. Így nevezte magában, mióta felfigyelt rá. Sötét volt, hűvös, gyakran durcás, mégis olyan elemi erővel áradt belőle a szeretet, törődés és őszinteség, hogy nem bírt magával. Felesége és kislánya messze voltak, elutaztak a hétvégére. Képtelen lett volna bármelyikőjüknek is fájdalmat okozni, vagy hűtlen lenni hozzájuk, de ha nem is így lett volna, a Bohóc nem engedi túl közel magához. Ő is tudott a gyerekről, meg amúgy is volt annyi esze, hogy belássa, nem remélhet semmi komolyat tőle. Egy télszagú péntek délutánon botlottak egymásba, valahol Budán. A Bohóc őt kereste, mi másért csavargott volna olyan messze otthonától? Az utca halott volt, a macskakő kopogása a sarka alatt magabiztosan visszhangzott a ködben. Korán sötétedett, s különösen. Az ég tiszta volt, csillagos, vigyorgó holdsarlóval, a földfelszín fölött mégis füstszerű ködpamacsok lebegtek lustán. Énekelt. Nem hangosan, csak úgy motyogva, minden idegszálával befelé figyelve. Hosszú ideig észre sem vette, hogy követik. Csak a harmadik utca után fordult hátra, s az ijedtség egy egészen apró szikrája villant hideg szemeiben. Csak egy pillanatra tekintett maga mögé, aztán újra az utat nézte a lába előtt. Majd mintha eljutott volna a tudatáig, mit látott, döbbenten lelassított, kirántotta a fülhallgatót füléből és újra megfordult. Szinte lopva. Ajkai kissé szétnyíltak, mintha csodálkozna, pedig csak kortyolt egy nagyot a párás levegőből. Mintha egészen addig fojtogatták volna.  Arcát rózsásra csípte a hűvös levegő. A piros jól mutatott a fekete ballonkabáthoz. Akár a hősnő egy háborús filmben. Pedig még szinte gyerek volt. Kis bolond…

Először félt megközelíteni, mintha bármelyik pillanatban elszaladhatna, de a Bohóc szinte természetesnek vette jelenlétét. Mintha pontosan tudta volna, hogy mióta figyeli, keresi már, s akarja megszelídíteni. Hamar kiderült, hogy nem kerget hiú ábrándokat. Nem borult a nyakába, nem mászott rá, csak sétált mellette, halkan válaszolgatva. Valahogy minden olyan természetes volt. Együtt vacsoráztak egy is kávézóban. A Bohóc keze rettenetesen hideg volt. Amikor hozzáért, ijedten rebbent meg. Elmondta, hogy rosszul tűri az érintést. Hideg, akár a fagyi, amit kanalazott. Egy kehelyből ettek. Komoly kis Bohóc. És mégis olyan… szerető.

A drága hotel ablakából tiszta időben majdnem az egész várost be lehetett látni. A Bohóc szerint most olyan volt, mintha vattacukorba fojtották volna Budapestet. Csak bámultak kifelé. Cigire gyújtott. Megkínálta a Bohócot is, de nem kért. Aztán pezsgőztek. Ártatlan játék volt. Mint amikor nekiállt fésülgetni a lehetetlenül hosszú fekete hajat, hogy apró varkocsokat fonjon bele. Kókusz illata volt. Egymás hajában aludtak el, a nehéz ágytakarón. Ruhástul. Tisztán.

Másnap a várost járták. Kézen fogva, mintha apa és lánya lennének. Egyikőjük sem vágyott többre. Egy francia pékségben reggeliztek. Édesség. Nem mondta a Bohócnak, hogy szereti, félt, hogy összetörné, de egyik boltból a másikba húzta magával. A Bohóc azt mondta, hogy sosem voltak olyan drága dolgai, mint amiket errefelé lehetett kapni. Nem is vágyott rájuk. Eleinte visszautasított mindent, aztán hagyta, hadd kezelje úgy, ahogy akarja. Ahogy látta őt. Nem eviláginak, emberhez mérten túl tisztának, épp ezért elveszettnek, védelmezni valónak. Mint egy kisállatot, vagy még inkább egy játékbabát. Porcelán arcú, törékeny kicsi Bohóc…

A kirakatokat csodálták, azt játszották, hogy turisták. Megnéztek, megtapogattak, felpróbáltak mindent. Egy finom ezüstlánc aprócska rózsa medállal, melynek közepén, mint bársonykék csillag, apró kő fénylett. Olyan volt, mint a Bohóc szeme, amikor meglátta. Hiába tiltakozott, a vékony lánc, amit inkább csak sejteni lehetett, mint látni, mintha pókhálóból lenne, a nyakába akasztatott, a saját lánca mellé. Vékony nyaka volt, finom, fekete pihékkel a tarkóján, mire nehéz bársonyfüggönyként omlott a csillogó haj. Az érintés nyomán megborzongott, az ajkak ártatlan közeledésére pedig egész teste libabőrös lett. A Bohóc mindennél jobban szerette azokat a mediterrán formájú, különleges ajkakat.

Egy olasz étteremben ebédeltek. A Bohóc rajongott a tenger gyümölcseiért. És a fagyiért. Gyakran olyan volt tényleg, mint egy gyerek. Bohém, heves érzelmekkel, de mégis olyan hűvös, kimért és túlságosan okos. Lassanként szavakra sem volt szükségük a kommunikációhoz. Tökéletes lelkitársak voltak, egy nap után mintha már mindent tudtak volna a másikról, s képesek voltak megérteni egymást egy-egy villanásból, összenézésből, kézszorításból. Ebéd után visszatértek a szállodába. Papírt és tollat kerítettek és órákon át csak rajzoltak. Egy vonalat a Bohóc húzott, egyet ő, míg teljes nem lett a kép. Utána meséket írtak. Minden képhez egyet. A Bohóc nem szerette a happy endet, sem az idillt. Beteges, véres történetei voltak, amik általában halállal végződtek. Azt mondta, hogy nem szeret olyat leírni, amiben nem hisz. Ebben egyetértettek. Meg azt is, hogy azt sem hiszi, ami most történik. Nyílt tekintetéből azonban semmi fájdalmat nem lehetett kiolvasni. Csak a szokásos, méla boldogság játszott az arcán. Hideg, józan Bohóc…

A Bohócot azon az éjszakán is a karjaiban nyomta el az álom, de ő most nem tudott elaludni, csak kapaszkodott a törékeny kis testbe. A feleségére gondolt. Hogy mennyire szereti. És nem a Bohóc miatt fájta szíve, hanem hogy a családja nem lenne képes megérteni ezt a kapcsolatot. De hogy is várhatna el tőlük olyasmit, amire maga sem képes. Hiszen ő sem értette a Bohócot. Elég volt éreznie. Úgy, ahogy a Bohóc is érezte őt. De nem csak őt, hanem bármit, amit csinált. Érezte a mozgást, a zenét, a rajzolást, a verseket. Az egész életet. Talán ez tette őt olyan védelmeznivalóvá. Hogy egy érzéstömeg volt, tele értelemmel és megértéssel. Gyenge volt, de valahogy mégis fölötte állt a világnak, minta ő már megértett volna valamit, amire az emberek képtelenek.
Szegény kicsi Bohóc, milyen rettenetes lesz neki holnap reggel egyedül ébrednie.

2012. október 21., vasárnap

A Vörös mellé

Tegnap döbbentem rá (immáron sokadjára), hogy mennyi zenét ismerek, amik címében feltűnik a fekete (végre nem vörös...). Ezeket gyűjtöttem össze, hogy hozzácsaphassam az itt második versszak szerepet betöltő, régebbi kis kezdeményemhez. Nem a legjobb, de egy gyors, háromnegyed éjféli posztnak megteszi.
Mivel nem otthon vagyok, képet sajnos nem tudok mellékelni, mire hazaérek meg úgyis teljesen el fogom felejteni.

Fekete


Feketepéter, Feket Pál,
Fekete L'amour ma fejedbe száll:
Fekete császárné, mi a lelked rágja,
fekete szeme, s fekete szája.
Feketemosó mossa tisztára,
fekete vizet önt a világra.
 
Fekete kalapom szemembe húzva.
Fekete szél az, mi talán lefújja.
Fekete kabátom véd majd meg tőle,
bújtat fekete denevérbőrbe.
Fekete csizmám és fekete nadrágom...
Csupán a szemem kék - de az úgysem látom.

2012. október 18., csütörtök

Süritett ömlengés

Igazából a másik blogomba akartam valami depressziósat írni és lehet, hogy fogok is, de mivel a gondolataimat végül sikerült pár sorba összesűríteni. Ezt a pár sort készültem most megosztani. Egyébként erősen ihletett mű, azon felül, hogy megint a very titkos múzsámhoz szólok benne, erősen van benne a suliban rendezett október 23-i ünnepi előadásból is. Az idén kitett magáért a suli, tök színvonalas volt a darab, komolyan beleborzongtam. A rajz meg (szinte) szokás szerint saját, bár egy cseppet Erdős Virág, illetve Kistehén ihletésű.

Lóga


Nem merek kérni, s nem merek akarni.
Nem merek félni. Ó, pedig megannyi
gonosz lény él bennem, mélyemben elrejtve.
Nem merek nézni, de bámulva szemedbe
látom a ködöt, a csontkezű pusztulást,
látom a  függőség porcicás otthonát.

S most végre meglátlak igazán téged is.
Mint annyiszor láttalak, s csak az ébredés
tüntetett téged el vak, függő szememből.
Nyirkos ébredés, mi végül mindent megöl.
Elmúltál pár napja nyomtalan-csendesen
(Hold voltál csillagoktól fosztott egyemen).
S most mintha valami szúrágta hatalom,
kidöntik alólam egylábú asztalom.


2012. október 15., hétfő

Háború?! - A múzsa válaszol IV.

Ha már frissítettem a másikat, akkor frissítem ezt is. Múzsát hoztam, mégpedig olyat, aki kívül esik a Quimby-fétisemen (már nincs is nagyon mit lehúzni róluk. Csak egy Edit maradt...). Bár az Óriás tesózenekaruk, amikor beleszerettem a Szilvia című számukba, ezt még nem tudtam. Amúgy most így lazán, tizenegy felé hoztam össze ezt az igazából méltatlanul rövidke verset, ami tulajdonképpen bármi lehet és tényleg úgy tűnhet, hogy csak úgy rámondom, hogy ez Szilvia szemszögéből íródott, de én valahogy így képzelem azt a háborút (mert számomra szinte tapinthatóan háború, amiről a dal szól), melynek közepén a hősnő története játszódik. Meg amúgy is 100%-ban a dal ihlette a verset.
A képet nem, azt egy Orwell Állatfarmjával kapcsolatos magyarelőadás, ami amúgy iszonyat érdekes volt, nem unalmamban firkálgattam, hanem csak mert jól esett.

Szilvia nem akar..!



Száraz avar hull a földre,
s égig ér a világ.
Azt mondtad, nem adja föl, de
segítségért kiált.
Mi ez a zaj? Mondd, hogy semmi,
csupán a villamos!
Futni kéne, máshol lenni,
mielőtt eltapos
ez a furcsa, ki nem mondott,
bizonytalan sötét.
Alapgödreikbe omlott
házak, ezer sörét.
Sőt, ne beszélj, ne hazudd, hogy
minden rendben lesz majd.
Lélektükör kék azúrod
szerint minden meghalt.


2012. október 8., hétfő

Egy újabb félálmatlan éjszaka termése

Talán emlékeztek arra a játékra, amikor pár ember körbeült, mindenki fogott egy papírt és ráírt valamit, ami a Ki? kérdésre válaszolt. Aztán továbbadta a mellette ülőnek, s ő megkapta a másik szomszédjáét. Erre a Kivel? kérdésre válaszoló dolgot írt, majd ezt is továbbadta. És így tovább, még pár kérdésen keresztül. Erre épül a versem, amit olyan fél egy körül pötyöghettem bele a telefonomba.

Ki, kivel, mikor, hol, hogyan, mint, miért?


Aki akkor régen voltam:
névtelen láncszem a sorban
Akivel mindent együtt láttam,
érte titokban fibrilláltam.
Amikor az utcalámpa
villant, majd kialudt lángja.
Ahol nem járt a madár se,
nem hittem, hogy arra jársz te.
Ahogy én se, te sem féltél,
direkt a sarkamra léptél.
Bocsánatot fújtál a arcomba,
aztán a cigidbe szívtál újra.
Mert érezted, hogy másé lettél,
s ezért ott magaddá tettél.

Saját, saját, saját. Ez persze látszik. Bár eredetiben
egy kissé jobban mutat. Ott fekete fény jön egy kiégett égőből.
Mindegy, így még értelme is van a rajznak..


2012. október 6., szombat

Néha úgy hiányzik a marihuana... - A múzsa válaszol III.

...mint a hercegnőnek a Don Juan. Mindegy, ez csak egy Egyszerű dal. Bár tény, hogy a Mari (egy kissé mintha Quimby-orientált lenne ez a sorozat. Pedig vannak ám más kezdemények is, csak nem bírom megszülni őket.) sem sokkal bonyolultabb. Gondolom. Legalábbis én nem hinném, hogy tényleg egy olyan történet van mögötte, mint amit én egyszer mögéhallottam, mikor a remekül közvilágított zuglói kisutcákat róttam. Ezt a történetet szerettem volna belesűríteni a most következő húsz sorba. Az utóbbi két hétben vissza-visszatértem rá, de valahogy sosem jött össze. Most sem az az igazi, ennyit sikerült kiizzadnom magamból Mariról, akit túlszerettek, aki végül magától ment el, mert szerette őt, akinek nem volt hova mennie, akiből végül olcsó kurva lett, s akit végül a sors nem hagyott felejteni. Holtáiglan.
Sajátrajz, sajátrajz! Igen, tudom, hogy ERRE más nem lenne büszke a helyemben, de mivel egy egész estém ment el rá (én és a rajztehetség), igenis eldicsekszem vele. Ez természetesen Mari, aki szégyenében bújkál a világ elől. Nem csodálom, ha nekem is ilyen kezeket rajzoltak volna, én is bujkálnék a helyében.


Mari mesél


Minden perc fájt, én addig bírtam.
Hogy miért tettem, a szemembe írtam,
ahogy néztem rá, láttam, hogy gyűlöl.
Küzdött elhagyni, de függött a tűztől.
Mondtam, hogy el, de azt nem, hogy merre,
csupán hogy miért rejt el a messze.
Túlszerettem, nem tehetek róla.
Félholtra törte az évek hossza.

Eltűntem, elnyelt a világ gyomra.
Évekig vártam, mikor jön újra.
Oly sok érdekéj, nehéz volt sorsom.
Perverz vágyak nyomát magamon hordom.
Ó, a gyűlölet, a szigorú nyomor
amiben találsz. Mi'ért pont most sodor
erre az élet? Vedd, amiért jöttél!
Ma fojt utoljára a régi kötél...


2012. október 4., csütörtök

Focizás közben+magyarórán a pad alatt

Vers, ismét a pad alól. Hogy miről is? Nekem egy kihasznált, teherbe ejtett lány története kerekedett ki belőle. Nem tudom, ki kit hall bele... Ja, és bocsi a rajz miatt nem találtam jobbat. De ha már elrejtés...

Várlak


Várlak a nyárban.
Hófehér árnyam
fekete fényben
örökké ébren,
tiszta, s esendő
selyemzsebkendő.
Van, hogy törölközz
bele és öltözz
sötétfehérnek.
Elrejtenélek...

Várlak az őszben.
Mindet legyőztem,
titokban, csendben.
Gyilkossá lettem,
hogy figyelj végre
rám, és fesd kékre
mélyvörös vérem.
Légy te a rémem!
megóvlak téged.
Elrejtenélek...

Várlak a télben.
Tizenhat évem
negyedszáz láncban.
Elfagyott lábam
pecsét a hóba.
Fekete róka
vagy a sötétben,
s didergő fényem
megriaszt végleg.
Elrejtenélek...

Várlak tavasszal.
Vigyél magaddal
fehérre rontva!
Rám üt az óra.
Vörös vízesés,
soknak túl kevés
két lélek bennem:
Elítéltettem.
Most hova legyek?
Elrejtettelek.


2012. október 3., szerda

,,Akciós volt a fogszabályozó?"

...pedig én csak kedvesen mosolyogtam...Persze lehet, hogy ő is kedves akart lenni. Jó, utána hozzátette, hogy amúgy nagyon jól áll, de az egy kicsit őszintétlenül hatott. Nem baj, most már csak nevetek az egészen :D örüljek, hogy foglalkozott velem Főnökúr, Miszter Nocontatct, satöbbi, satibi...

Rúgj belém!


Rúgj belém,
úgyis életben tart a remény,
hogy tudod, hogy vagyok,
s én hagyom benned a bűntudatot.
S csak azért rúgsz, mert én is rúglak.
Tisztán szeretni nem tudlak.
Hisz többet érsz, minthogy beálljak
a sorba, s együtt kiabáljak
a többivel, ki olyan, mint én.
Nem teszem, de bár elhinném,
egy vagyok, de nem sok közül.
De nem igaz. Örül. Megőrül.