Betegen

Tegnap este betegség előtti álmom volt. Csak rohantam, azt se tudva, mikor vagyok ébren és mikor nem. Aztán nem tudtam visszaaludni, annyira fájt a torkom. Akkor írtam ezt. Valahogy ilyen hangulatú volt az egész álmom.

Évmúltán

Herceg, hát hiteddel hitemet hantoltad?!

S sírhattam százszor is szépszavú dalt rólad,

te csupán révedő szemeid kékjével

fejem, s dalom felett ködösen néztél el.

S most mégis itt állok, mosolyba dúdolva.

Azóta kelt másért új szárnyon új nóta,

de vörös illatú köpenyed a hangom

elnyelte, nem szabad, csak téged akarnom.

Hallgatok, mint a sír, amelybe hitemet

hiteden huzatva, haragvón vitetted.

Lám, most hogy elsírtam megtépett lelkemet,

s meg már nem rebbenek, pont most kellek neked.

Jót éreztem tegnap este

A péntek csodás nap, csodás emberek és csodás történések lehetőségével kecsegtető. Ezeket vgy imádom, vagy kicsinálnak. És most valahogy annyira jól éreztem magam, mint ahogy legalább egy éve nem sikerült. Minden és mindenki olyan rendben volt.
Karácsony-hangulatom lett, ahogy dőlt be a hideg az ablakon és az összes ember illata összekeveredett a fűtésével. Hirtelen sírni akartam örömömben, ahogy éreztem, hogy az elmúlt két év teljesen tökéletesen nyom nélkül távozik belőlem és nem marad más hátra, csak egy csapat idegen a hibáim és a titkaim ismerete nélkül.

Klubest

Múrva csikordul,

s újra kicsordul

rég áhított kis

kristályos könnyem,

kedvesen, könnyen,

ahogy a percek

folytak egykoron

veletek, Herceg.

S most mind eldobom.

Futom a sötét,

monoton körét

szemben a széllel

a vörös salak,

s az örök falak

csendes kertjének.

Így vagyok szabad.

Nem az emlékek

zárnak. A falak.

Párhuzam

Bukásszag van. Öttel ezelőtti bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy másfél éves versem, amit az olasz csereúton írtam. Emlékszem az érzésre, ahogy csak úgy jöttek a sorok egymás után és sehogy sem bírtam megfogni, kihez szólok. Munkált bennem a régi bálvány halványodó képe és valami olyan helyretétetlen érzéstömeg, amit egy hónappal rá sikerült megfognom, amibe 2 hónappak később majdnem belehaltam és ami miatt további egy évet töltöttem kb. masszív haldoklásban. A másfél évvel ezelőtti után egy hónappal vokt egy vers. Napokig, tán hetekig terveztem a megírását, de csak nem sikerült. Talán mert nemmmertem tárgyat keresni az érzéseknek benne. És ez az egész annyira rárímel erre, amit most rakok fel. Hogy nem bírom megfogni, kihez és hogyan szóljak, mert még minden érzés olyan csendes, tétova. És hogy napok óta próbálok belekezdeni, de pár sor után valami mindig megakaszt. Pedig tudom, mit akarok mondni, csak azt nem, hogy hogyan. Félek. Ahogy akkor is.

Tudom

Tudom, hogy nézel.

Remegő kézzel

hiába kezdek közhelyeimbe,

nyelvem a cica közben elvitte.

Tétován rebben

a dal. Más lettem.

Tudom, hogy neked

perget rímeket

úgyis az összes gondolatrokka,

s te csalsz tavaszi mosolyt arcomra.

Éjjeli képek

téged idéznek.

Tudom, hogy egyszer

úgyis meglesel,

könyvecském kulcsát elcsened csendben,

s magad nyomára lelsz eme versben.

Bele jeleket

már nem tehetek.

Tudom, a szavak

csak arra vannak,

hogy jól hallgasson velük az ember,

s hol már a túlzás vegyül a kedvvel,

kifolyik tollam,

s maradsz titokban.

Éppen a töritételeket dolgozom ki...

Szóval, folytatódtak irodalomórai kalandjaink a csoportmunkákkal, amikor is a Ballada Írisz fátyolához c. verset elemző szimpatikus fiútársaság két tagja is majdnem lenyelt keresztben, mikor meg merészeltem kérdezni, hogy ki, vagy mi a versben megjelenő Herceg. Válaszolni persze nemigen tudtak. Onnantól kezdve úgy döntöttem, nem érdekel, kitalálom magamnak.

Herceg, hátha megjön a tél is

Herceg, hátha megjön a tél is,

s elfelejted, ki is volt Írisz.

Szivárványfátylát elragadtad.

De ő még ragyog, ragyog mégis.

Herceg, hátha jössz te a téllel,

s fátylával Írisz ruhát bérel.

Jössz, s hozol neki jégvirágot;

szilánkja színes szívet tép fel.

Herceg, hátha jön majd a tavasz,

s nem vegyül többé zajba panasz.

Futsz az alpesi havak közé,

s Írisz után már hiába kapsz.

Kívánságkosár

LadyLossnak, aki még tegnap kérdezte, hogy felrakom-e ezt a verset, amit irodalomórán olvastam fel, mert egy projectmunka keretében valami művészi produktumot kellett készíteni Babits Mihály Esti kérdés c. verséhez. A mi csapatunk többek között ezt szülte. Elég kínkeserves meló volt. Inkább tűnt unalmas házi feladat írásnak, mint annak a szórakoztató műveletnek, melynek keretében át szoktam írni mások verseit. Talán mert annyira az eredeti vers sem volt katartikus élmény.

Pesti kérdés

Amidőn Pest, az otthon melege

hívni kezd, hogyha otthon elge

lett az óriás dajkák kezéből,

melyek takarnak, s melyhez nem ér föl,

és óvatosan, cigire gyújtva

gyerekkorából lép ki az útra,

ahol Pest büszke fénye hív táncba,

s boltkirakatok kéjjel kínálva

mi felesleges, de kell, mert színes,

hívnak a versbe, hisz itt berímelsz,

s e fényes, simán otthonos város

vállad nem nyomva ölel magához,

olyankor bátran járkálhatsz benne,

mintha valóban csak tied lenne

és pesti utcán bárhol is légy te

egy óra és az Örs vezér térre

kivisz a busz és vár rád a pláza,

vagy ha nem vágysz neonban anyázva

kerülgetni az emberek hadát,

foghatsz buszt, metrót, s ezzel legalább

száz kávéházba, ezer más helyre

mehetsz, cirkuszba, vagy állatkertbe,

Ligetbe vagy a Hősök terére,

vagy éhes vándor, egy jó ebédre

a Leves Pontba, vagy a Pastába,

hamburgerezők egész hadába,

gyorséttermekbe, Mekikbe térhetsz,

vagy láthatsz mocskot, szétszórt szemetet,

és ha ezekből megint elég lesz,

ilyesmire ne is vesd szemedet,

álmodozz inkább a messzi múltba,

elmúlt korokba vigyen a lépted

ezek emlékétől megindulva,

oda hol terhed melegen tép meg,

s pesti emlékektől terhes fejed

egy padra ülve elcsüggesztheted

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni csendben,

mire jó neked, vagy nekem lennem?

minek a város, vízfejű Pestünk,

minek a mezők, minek a Duna,

m'ért növeszt hegyet magának Buda,

m'ért zárják betontömbökbe testünk,

minek a cifra, minek a fények,

lámpák és Holdak, pesti remények,

az égre napot mivégett festünk,

ha csupán égő Szizifuszi kő,

s mégis minek e végtelen idő,

melyben már úgyis régen elvesztünk,

minek a cigi, amivel kezdtem,

ha száz is leég ebben a versben

minek kezdtem, ha jobbak nem leszünk?

Az első ötlet egyébként az volt, hogy Reggeli kérdés legyen az átdolgozott vers címe. Végül egy olyat is írtam, de azt már jobban élveztem.

Reggeli kérdés

Midőn eljő a rettegett reggel,

s valami dallam álmodból felver,

takaród, mit egy óriás dajka

terít, most lassan mozdul e zajra,

s még egyet fordulsz szundiért nyögve,

magaddal együtt rántod a földre,

s szülőanyákat emlegetsz egyre

a padlón fekve, csendbe' merengve

fejedből kérdés emígyen pattan:

m'ért cseng az óra, ha vasárnap van?

Szössz

Kb az egéz bejegyzést felesleges végigolvasni. Jó versek nincsenek benne. Csak egyszerűen semmihez, de tényleg semmihez nincs kedvem a blogoláson kívül. Pedig szeretek magyarházit is írni és a matekkal sincs semmi bajom. Bár a matektanárom azt mondta tegnap, hogy elvesztettnek tekint matek szempontból. Pedig én vagyok az egyik legkevésbé inkompetens elem fakton. Bevonzott a művészet, mondta, bár ezzel nem értettem teljesen egyet. Egyszerűen csak...jó, persze, az is igaz, hogy nincs momentán máshoz kedvem, csak a blogoláshoz. Kb tényleg az egyetlen dolog mostanában, ami örömet okoz a sulin kívül töltött időmben. Egy szétesett baráti társaság, egy-két szinte teljesen nullára hűlt szerelem (olyan szinten, hogy megírhatta, milyen jól nézek ki valami képen, egyszerűen nem tudott érdekelni), egy jó adag intézményfüggőség és egy kezelhetetlen érzelemtömeg, ami úgyis megint csak csalódást (óóó, és rengeteg új, hitelesen csalódott verset, jiháááá! :D)
Shit, nem akartam ennyit nyafogni, mert imádom az életemet, meg minden, csak kicsinál a kedvetlenség. Meg az, hogy kb nincs értékelhető versem kéznél. Úgyhogy úgy döntöttem, szösszeneteket fogok feltölteni, amik füzetekben, mobilon vagy egyéb helyeken hányódnak.

Ez pl egy évvel ezelőttről van. Az irodalaomfüzetem margójáról származik. Vicces volt lapozgatni. Egy kicsit átjárt az a sokféle hangulat, amit a tavalyi tanévben éreztem.

Kettős vállság

Hiányzol és ő is mostmár,

s míg telik a papírkosár

széttépett igennel, nemmel.

Maradsz mégis ott, hol voltál.

És szirmok: szeret-nem szeret,

virágok szívembe vetett

szép szavakbó szöknek szárba.

Ha van egy, másik nem lehet.

Kiesett belőle egy papír, amire egy átdolgozást írtam az egyik osztálytársnőm versére (sajna, az eredeti nincs meg). Az egyik legrosszabbam, szerintem az összes átirat közül. Mert ez volt a szórakozásom, amikor volt egy akció a suliban, aminek keretében bárki, bárhova, bármilyen verset kiragaszthatott. Jajistenem, de kegyetlenül jó volt!

Másé

Szerettelek minden erőmből,

s te a barátom voltál.

Hittem, hogy fejedben megőrzöl,

de rám ritkán gondoltál.

Tiszteltem minden defektedet,

de te rám se rántottál.

Kívántam, hgy több legyek neked

fejedre nőtt átkodnál.

Csupán reméltem szerelmedet,

s te e reményt gúnyoltad.

Most bent, ki őrült, csendben nevet,

vonyít, s nézi a Holdat.

Képe szememben, szégyen lángja,

barátságod oltja el.

Szepegve szeretek,

szíved nem fogja fel.

Örökké lehetek

a szerelmes haver.

Ezt az elsőhöz nagyn hasonló témájút egy hete szültem a buszon, de olyan rossz, szerintem, hogy nem akartam feltenni magában.

Szirmok

Egyszer egy kicsit beléd szeretek,

bár tudom, neked elég nem leszek,

kacéran mégis feléd nevetek,

s csodálkozom, hogy nem értenek meg.

Aztán azonnal el is feledlek,

Önmagam előtt leszek eretnek,

és legyintek, hogy nem kell szeretned.

Én téged soha nem szerettelek.

A közelében van még egy. Egy hete kezdtem bele, de semmire nem jutottam. A lerobbant vonatállomáson ültem érzelemmentességem közepén, remélve, hogy képes leszek írni valamit, mert elkezdett csöpögni az eső és elkapott valami kedves rozsdahangulat.

életkép

táskám mélyén kulcsom csörrenése

fölöttem az ég vattás szürkesége

villámlásra az ég dörenése

tűskés esőcseppek hideg földetérte

zsebemben egy fénykép összetépve

reménykedve kérdezem hogy jössz-e még be

nemet rebegsz a földet nézve

Meg még akad egy pár, amik annyira vállalhatatlanok, hogy nem teszem fel őket. És bocsánat, hogy ez egy ilyen fecsegeős bejegyzés lett :/

Hitevesztett

A péntek az a nap, amikor mindig történik valami. Amikor még a hetedik órai matek is elviselhető és százszor össze kell vesznem magammal ilyen-olyan apróságok miatt. Amikor csalódások és meglepetések egyaránt érnek és legalább negyed órára tuti, hogy muszáj valahova elvonulnom, hogy újragondoljam az életemet. És mindenhol csak azt látom, hogy el vannak menve az emberek, vagy képletesen, vagy valós, fizikai értelemben. Mi lesz, ha egyszer én megyek el?

Örökség

Mehet-e mi mehet,

lesznek-e istenek,

vívnak-e harcokat,

kit hívnak bajnoknak,

isznak-e kakaót,

kérnek-e takarót,

csillagot néznek-e

a hideg éjjekbe',

lesznek-e szerelmek,

mire nem felelnek,

zúgnak-e visszahangok

akkor, hogy ,,Itt vagyok!",

állják-e a sarat,

érnek-e aranyat,

vesznek-e nyalókát

tűrni a csalódást,

néznek-e szemeket,

fúj-e majd szembeszél,

mikor már nem leszek,

mert te is elmentél?

Tanácstalanság

Jóég! Mit töltsek föl? Vamai motiválót kéne végre, de egyet sem találok momentán. Kb 5 vers vár feltöltésre, de valahogy elmarad a felrakásuk. Lusta vagyok.
Végül emellett döntöttem. Tegnap este írtam. Valszeg péntekdrukkom volt, mert nem bírtam elaludni.

Ezért

De csak mert épp járod a földi poklomat

és csak mert barátod lett minden gondolat

és csak mert te csaltál arcomba vért végre

és csak mert lesütöd szemed a kérdésre

és csak mert tudod, hogy hogyan kell játszani

és csak mert egyszerűbb lesz ezt is rádhagyni

és csak mert miattad már megint nem alszom

és csak mert nem tűröm, hogy Szívem eladjon

és csak mert belőled nem lesz olcsó bálvány

és csak mert ültem már egy csillag csóváján

és csak mert tudom, hogy a végén fájni fog

és csak mert kérdezni akarok, rád írok

s végül nem akarlak, s foglak letagadni,

na, ezért nem lehetsz versemben Valaki.

12 óra

Itthon ülök, s dolgom lenne bőven, de egyszerűen lusta vagyok mindenhez. Csak írni akarok. Ez a szerda-hatás, ami immár 3. éve megvan. Az első rácsodálkozás a péntek közeledtére a héten. Amikor rájövök, hogy igen, mindenkit, de tényleg MINDENKIT pénteken fogok látni, akik pont olyan ritkán fordulnak meg mifelénk, hogy napokat kelljen várni arra, hogy lássam őket.
A szerda-hatás meg már mióta verseket jelent és nem érdekel, hogy egy fél napja írtam már egy bejegyzést, bőven van mit felraknom, úgyhogy kettőt is fel akarok rakni ezzel a lendülettel. Mindkettő átírat.

Az első Petőfi és akármennyire is nem szeretem Petőfit, annyi verset ismerek tőle, hogy néha egy-egy bekattan és elkezd odabent zakatolni. Most a nem mondom meg melyik versével jártam így.

Befordultam a terembe

Befordultam a terembe

és ott álltam megdermedve,

azaz ott megálltam volna,

ha tudnám, hozzám nem szólna.

De jól tudtam, hogy így lenne,

ezért hát aztán sietve

elfutottam, mert megláttam,

hogy odabent még egy srác van.

Nem ment el az eszemadta,

jelentkezést bár beadta,

hiába, ha ő sem tudja

merre viszi őt az útja.

Elfutottam, tudom, látott.

Tekintete megint bántott.

A terembe visszamennék.

Én tollasozni szeretnék!

A másikat reggel kezdtem el, amikor a nagy hajnali semmittevésben nekiálltam görgetni a Facebookot és egyszercsak észrevettem, hogy erre a remek verses kihívásra - ami amúgy a lecsengése felé már nagyon idegesített - valaki kirakta Pilinszky (valahogy mindig nála kötök ki, ha versátírásról van szó:D)-től a Ne félj c. verset, amibe azóta vagyok beleszeretve, de hogy így teljesen, amikor valamikor tavaly tavasszal elő kellett rántanom egy verset az ingujjamból, mert kiderült, hogy szereplőválogatva leszek és verset kéne mondanom. Hát, hirtelen ez jutott eszembe. Köszönöm, Szabó Balázs!
Szóval, abban a bizonyos ma reggeli pillanatban fogalmazódott meg bennem a vezérgondolat. Amúgy egész nap írogattam, így egy-egy versszakkal megtiszteltem a matek, a nyelvtan és a fizika füzetemet is.

Ne élj!

Narancsszín szobád eleget néztem

a rád gondoló szeles estéken.

Agyamba vettem minden részletet,

milyen kockák közt rekedt életed.

Ajtódig lépcsőd eleget jártam.

Várad vettem be halálra váltan.

Éveken át csak követtem nyomát

lábadnak, s végre fellázadt szobád.

Égtél, mint bűnös bálvány a máglyán.

s alant Hercegem hősi halálán

tátott szájjal sírt fájdalmam érted.

Mint mondtam, ajtód, ablakod tépted.

A túlsó járdán gyűlt riadalom.

Füstpenészgyapjú nőtt ki a falon.

Vörösre szemem gyúlt és fölfakad.

Vak férgek itták föl a föld alatt.

És nem öl már a forró gyötrelem.

Helyettem gennyként folyón öleljen

örökkön a láng, néma, sötét légy!

Behorpadt seb, mit folyton föltépnék.

Így kellett, meglett. Most magam játszom,

labdám és ütőm, ha megtalálom.

Elsírtalak és beléd nyugodtam,

s képes sem tép már bent, csak unottan.

Most átkom elért, hogy elfeledjelek.

Nem érezlek, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, megváltást remélj,

immár elértek átkaim, ne élj!

Flashback

Jönnek az első hajnali hidegek. Már kinyomom az első szundit, már annyira nincs is kedvem kapni magam és nekivágni a suliba vezető útnak, noha ma lesz az első táncpróbánk. Már kell az a kancsó tea reggelre, hogy bírjam a lakás hidegét, amikor még csak én vagyok fönt és kell, vagyis csak kéne az az ócska, térdemet verő pulóver is, amiből tavaly valahogy mindig volt kéznél. Már nem az eszmei értéke, illata és miegymás miatt, egyszerűen praktikussági okokból...
Egy szó, mint száz, a hűlő levegő mindig elhozza az egy évvel azelőtti tél hangulatát, s én bármennyire is nem vagyok kíváncsi a tavalyi emlékére, valahogy apró tüskéket szúr belém ahogy a teám gőzölgését nézem a lámpa fényénél, s jól elkülönítek benne minden egyes aprócska vízcseppet. Talán ez foglalja össze a legjobban a verset.

Porszellem

Száz csillogó porszemben

fénylik fel a korszellem.

Vének lettünk,

mégis bennünk

lángol régi szerelmünk.

Magunkért, értem, érted.

Porban szeretlek téged.

Már bomlottan,

sőt, romlottan

tűnsz fel, ha rád gondoltam.

Nem vagy már, de kereslek

soraiban e versnek

Szélbe szórtam

hamvad, s porban

szállsz afölött, ki voltam.

Hiába. Már nem vagyok

az, kit hamvad elhagyott.

Megvénülten,

s újjászülten

űzéseddel felhagyok.

Felújítás

Tegnap reggel a dugóban rekedt a buszom, s miközben azt számolgattam, mennyit kések, valahogy úgy jött ez a kis izé, az aznap reggeli másik két versem (az egyiket már feltettem tegnap) után, ha már úgyis annyira benne voltam az írogatósdiban.

Számadás vétkeimről

Megszülettem. Magyar vagyok.

Nagyot akarhatok,

de ahhoz menni kell.

Nagynak e nép el nem ismer.

Kiálthatok. Diák vagyok,

ölelnek a karok,

mik később béklyóznak.

Követeként a szép szónak.

Kikiáltott költő vagyok.

ki e földről nagyot

álmodni úgysem mer.

Hisz tudja, ö is csak ember.

Végül is csak egy lány vagyok.

Nézve nem láthatok,

hallhatok, vagy szólhatok.

S akkor mindnek pont jó vagyok.

Koránkelés

Korán keltem, s nem volt semmi dolgom, csak elolvasni egy levelet. És fájt, nyűtt, addig tépett, míg egy hiányfeketelyuk nem szakadt mellkasom közepébe. Egyetlen embert ismertem, akire azt mondtam volna, hogy olyan közel áll a tökéleteshez, hogy az a picinyke távolság elég legyen ahhoz, hogy meg merjem kedvelni őt. Olyan nagyon, hogy pár hónapnyi nemléte teljes darabokat tépjen ki belőlem.

Egyszer azt mondtam neki, olyan, mint Dumbledore. Persze ő elviccelte a hasonlatot, de én ennek ellenére tartom magam hozzá. Így született a vers is, látszólag arról a varázslóról, akiről már írtam egy letagadnivalóan szar verset.

A varázsló nélkül

Becsuktuk a szemünket.

Nem lehet a legkékebb,

s nem kergetünk lepkéket,

ha úgysem látsz bennünket.

Nem isszuk a Cherry Juice-t.

Ötven forint sok érte.

Meg hát nincs is jó íze,

és szívünk is messzi húz.

Összehúztuk magunkat.

Nem tudjuk már, mi a jó.

Szívünk szól, hogy riadó,

de nem leljük az utat.

Napok óta nem szólunk.

Nélküled nincs, mit mondjunk,

s mit titkolt, mit titkoltunk,

már rég a szélbe szórtuk.

Lassan nem is lélegzünk.

Áll a nehéz levegő,

s bár belélegezhető,

mi már úgyis szétestünk.

Szétesett itt mindenki,

s eltűnt minden, ami jó

te voltál a kincs, a szó.

Helyeden most nincs senki.

S mi becsuktuk szemünket,

ne legyen a legkékebb.

A tükörbe sem nézhet,

ha tieid eltűntek.

Előfutár

Ez olyan vers amiből valószínűleg még rengeteg születik majd. Mert húsomig hatolóan nyilallt belém tegnap egy gondolat: már nem mivagyunk a kicsik. De most is akadnak belőlük bőven. S mások is voltak tizenkettedikesek. Ők voltak a tizenkettedikesek. S most mondanám, hogy valami általános értékvesztettséget látok, ha rájuk nézek, de az értékmegmaradás törvényei szerint az nem veszhetett el. Néztem magunkat tegnap este és rájöttem, hogy szó sincs semmi ilyesmiről. Ők nem kevesebbek semmivel, egyszerűen csak át kellett adniuk a helyet. És én tudom, hogy ha majd a mi kicsijeink jönnek rá arra, hogy milyen érzés közösséget csinálni, sírni fogok, mert akkor nekünk kell majd csöndben eltűnnünk.

Staféta

Futottunk, mert azt mondtátok.

Istenszó volt hangotok.

Jöttek-mentek hagyományok -

szorongattuk a botot.

Megfogtátok másik kezünk,

és velünk futottatok,

Már tudjuk, hová siettünk,

csak azt nem, hogy hol vagytok.

Semmiből

Éjszaka egyszercsak eszembe jutott a szó: Egyszálmosoly. Az ádámkosztüm szinonímájaként használta egyszer valaki. Nem tudom, miért lett vers belőle.

Egyszálmosoly

Egyszálmosoly...

Egy álmosul

hozzámvágott,

zsebből rántott,

félig görbe,

nagynak törpe

félegyenes.

S még te nevetsz?

Álmos szemű,

álomszérű

kócos szőke,

kis-nagy manó.

Te, ott, hahó,

nekidőlve

a korlátnak!

Igen, látlak!

Utoljára.

Buszra szállva

nézel mégis

vissza. S én is

hozzád vágom,

zsebből rántom,

azt a félig,

görbe, félig

kinevetett

félegyenest.

Egy álmodott

egyszálmosolyt.

Nyughatatlan

Részegen blogolni? Hm. Minimumszinten is vicces. S míg azért könyörgök, hogy így, éjjeli fél háromkor a lehető legkevesebb melléütéssel ússzam meg, csak nem szűnik fejemben a Cseh Tamás által teremtett dallam pamparája, amikor arra gondolok hogy ezt a remekbeszabott Petőfi átiratot akár ki as rakhatnám. Akár most rögtön. Egyik magyartanárunk is átdolgozta amúgy. Ezen tanultuk az intertextualitást. Rákaptam a versátírásokra. Meg amúgy így valahogy sokkal többet tudnak mondani nekem...

November végén

Már ködbe vész voltod az egykori képe,

de bent még a te esőd szakad.

Még hangod is fagynak, dérnek emléke,

jégvirág nyílik a bércek alatt.

Még ifju Szivemben szőke fejed

bűvöl, hogy májusi eső esik,

de eszem, mint mondtam,  őszre feled,

nem szabad többet akarnom belöled itt.

Elfuthatszt, Cicám. Eliramlanék véled.

De hóban akaszt el a szárnyas idő.

Őszből a dérhava veled a télnek,

a lángsugarú nyárral is jő.

Mondd, gondolsz-e rám, ki a szívedet űzte,

mikor már régen messze leszel,

s hozhat-e majdan bárki is tűzbe,

ha nevemen már nem nevezel?

Szakított idő

Kisebb-nagyobb suülinapi szervezkedésekben feltorlódott valahogy egypár vers. Talán mégiscsak a kedvencemet választanám ki közülük legelső megosztásra. Tegnap villant be az első pár sora, miközben a Sugárból gyalogoltam hazafelé. Némiképp Ady Eltévedt lovas c. versére rímel rá számomra, ugyanis végig az zakatolt a fejemben, miközben írtam.

Örsön éjszaka

Nyoma se teremtett lelkeknek,

csak az éj sikolya száll tova.

Innen, bár eljutok bárhova,

hívhatnak, én akkor sem megyek.

Köd ül a térsarki mocsokba,

cigivel kínál az éjszaka.

Józan ész noszogat: térj haza,

de én lekussolom morogva.

S fázósra nyitom a kabátom,

nézem a két részek alakot,

aki a semmibe andalog,

A hazautat nem találom.

Befut az utolsó Ikarus.

Bújik a kavargó ködszörnybe

Számára bámulok köhögve,

s fénymeleg gyomrába hív a busz.

Sajnálom, mondtam, hogy nem megyek,

suttogom épphogycsak fellesve

rajta a hármasra, s egyesre.

Kanyarog számból a lehellet.

És tovább járom a néptelen,

hidegen hangtalan éjszakát.

Szemem emlékeken néz ma át,

de nem jön a régi félelem.

Kocsmák, buszjáratok, emberek,

búcsúzás, barátok, szerelmek...

Most csupán, bajt látok, s szemetet.

Haza, a múltba már nem megyek.

Hősöm

Azt mondta, hiányzom. És én majdnem a nyakába borultam. Nem azért, mert jól esett volna, hanem leginkább mert legalább megint képes voltam csakúgy, magamtól verset írni.

Rodge

Néha még felbukkan.

Köpenye kísértet, kanyarog a szélben.

Ilyenkor feldúltan,

néha értetlenül, haragosan nézem.

Régi istenszaga

dohányfüstös ködbe, s alkoholba fullad.

Bókkal illet, szava

most is, ahogy mindig, gond nélkül hazudhat.

Azt hittem, felnőttem,

nem hiszek hősökben, rajzolt reményekben,

csillagterelőkben,

S régi mécsem lángja végleg leég bennem.

De szemében látom

hullócsillagaink. Könnyet ébreszt fényük.

Kéklő, téves álom

íriszünk, ha egymás torz tükrébe nézünk.

Elmélkedés

Elgondolkodtam magamon. Hogy mennyire szeretek szomorkás, szerelmes verseket írni. Ehhez persze nem ártana valaki, akihez írhatom. Én meg elkényelmesedtem, s legyártva magamnak a Holnemvolt szerű kis karaktereimet, hozzájuk írom a langymeleg, unaloműzésre éppcsak alkalmas versecskéimet, mert nincs jobb dolgom. De hol van már az igazi, esős, tábortüzes Csillagnézőm, s a Szőke Hercegem, akiről az éjszaka írt verset reggel visszaolvasva majdnem könnyesre borzongtam magam, mert valamit elkaptam vele kapcsolatban?

Ima temetésre

Még egy imát mondj el velem,

s nem perdül több rím nyelvemen,

ígérem.

Hisz hűtlen lettek a szavak.

Azt várják, hogy eladjanak

igémben.

Hűtlen lettél te is hozzám,

akartam, de feléd most már

Nem lépek.

Csillagnéző, Szőke Herceg...

Mind csak emberbőrre festett

eszmények.

De ha elhagysz, ha elhagytok,

én minden rímet elhajtok

rólatok.

Így se dalom, se reményem.

Még egy imát velem, értem

mondjatok!

Utas

Szóval, Csillagéző. Aki már rég nem az, mint volt. Kicsit Holnemvoltra emlékeztet, akit egy ideig szintén azonosítottam valakivel, aztán a végén, amikor ahhoz a valakihez már nem akartam verseket írni, de kellet egy lény, amire kivetíthetem a régi érzések emlékét és írhatok belőle verset, ha alkalmasint unatkozom kémiafakton, mert túl könnyű :P
A Csilkagnéző olyasvalaki, aki egy olyan verset keltett életre, amit szeretnek. Most másodszorra került ki Facebookra. Ez a tény ihlette magát a verset, egyébként.

No. 8

Vedd a batyud, Csillagnéző!

Világjárás miatt vérző

talpad nyomát ne kövesse

Szívem, mikor téged lesne!

Most hova mész, Csillagnéző?

Látlak téged. Visszanéző

kék szemedben ott a világ.

Szívem hangos Holvagy?!-t kiált.

Hazudj nekem, Csillagnéző!

Bíznék benned, de már késő.

Tudom, mész, mert mindig mennél.

Szívemért, mondd, mit fizettél?

Miért beszélsz, Csillagnéző?

Szívem dobban, visz a lépcső

egyre feljebb, messzebb tőled,

hogy ott benned elrejtőzzek.

Parancsszóra

Írnom kéne egy verset, gondoltam magamban. És írtam. Főszerepben a főszereplőm, Zsuzsi. Mármint annak a darbnak a főszereplője, amit mostanság versek helyettírogatok és nagyon élvezem, mert...mert kiélem magam benne.

Zsuzsi panasza

Hol sötét köd volt fejem,

rosszkor voltam rossz helyen.

Komédiát várt a nép,

hol borúsra vált a kép,

s én csak állok, semmi bánt.

Látom már minden hibád,

Emil, mind elrontottad,

mit lehet, s tovavontat

a szálam, mit beszőttél,

utat nyitok, előzzél.

Ebből hepiend nem lesz.

Legalább te kegyelmezz!

Én csak állok, nincs harag,

ki akar, majd ittmarad,

te elmész, mert menned kell,

csak a szálam engedd el!

Így is árván állok már

színpad széli ároknál,

itt várom a végeket,

míg szebbeket képzelek.

Íróm bár meg kötöznék!

Felmordul a közönség.

Ebből hepiend nem lesz.

Legalább te kegyelmezz!