Majomház

Ma a Parlamentbe vittük a cserediákjainkat, ahol egy végtelenül unalmas nő vezetett minket körbe. Olaszul. De odabent legalább nem fagytunk halálra. Meg sem próbáltunk figyelni. Én például ezt írtam:

Házad leszek...

Leszek padló, ha száz vadló

tapos, akkor majd elhaló

recsegésem jelzi nyögve:

kövenként döngöltek földbe.

Leszek ajtó, hátha majd jó

leszek rá, hogy a kint zajló

gondok rajtam csapódjanak.

Nem nyitnak ki, csak a szavak.

Leszek a fal, ami befal.

Tégla, ami lassan elhal

többi tégla súlya alatt.

Tömeggé teszem magamat.

Leszek ablak, tudván vaknak

hisznek majd, ha befalaznak.

Pedig látok. Sajnos látok,

s dús gondfátylat adok rátok.

Leszek tető, ha az eső

hull, hadd legyek én az első,

akit ér a víz ereje,

s együtt szakad szíve vele.

Leszek kémény, mi láng végén

szálló füstöt fújja, félvén,

hogy a sok lég összeállva

félelmeinek lesz vára.

Leszek egész házad, ha kérsz.

Ha lángolok, te velem égsz.

Vagy megóvlak, elrejtelek.

De tudd, hogy nem szerethetlek.