Szintén régi versem, csak gondoltam töltök valamit addig is, míg nem csókol homlokon a múzsa. Ezt egyik éjszaka írtam, alvás helyett (igen, már megint, pfff...), és most megint aktuális egy kicsit, mert félek nagyon, hogy megint véget fog érni egy rajongós korszakom.
Fanatizmus
Ha kérded, én nem attól félek,
hogy a jó dolgok majd véget érnek,
hanem hogy lassan rájuk unok,
nekik örülni nem tudok.
Hogy mi lesz, ha a szív szarik rá,
hogy mit belezártak elhajítá.
És nem hiányzik régi álmod
és nem hoz lázba a bálványod.
De én addig élek, amíg lehet,
addig dicsőítem neved,
míg nem koptatom matt szürkére,
és az idő el nem érte,
mire ez életben csak ő képes,
hogy keserű lesz, ami édes.
És kiköpöm, de ha úgy hozza,
a Sors a kátyút befoltozza.
Új álom feledtet régit,
mert ami lejárt, azt lenézik.
Én meg röhögök magamon,
hogy mit is szerethettem azon,
és hogy mi volt a nagy bálványban,
amitől őt jónak láttam.
Mennyivel jobb, ami most van,
jobban illik hozzám korban.
És a következőnek is vége,
kiköltözik az is, végre
van hely megint a szívedben,
a lakbért oda kifizettem
és láss csodát, mit hoztam vissza:
A rég eldobott, szép mánia!
Mit a nagy sötétbe zártál egyszer,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése