Az irodalomóráim általában rém unalmasak szoktak lenni. Sajnos. Száraz a tanár... De a romantikus kor egy-két versének még így sem bírok ellenállni. Vegyük például Heinét. Három verset vettünk tőle és mindbe teljesen belebolondultam. Szépek, dallamosak, illatosak és csengenek-bonganak.
A Loreley talán a legszebb. Tegnapelőtt hajnalban volt, amikor irodalom TZ-re készültem, hogy elolvastam, s ugyan ezt nagyjából ötödszörre tettem, nmégis megborzongatott, s nem tudom, hogy a reggeli melankólia, vagy a duplakávé hatása volt-e, de muszáj volt valami folytatás féleséggel és egy abszolút félperces rajzzal is előrukkolnom hozzá. Hát, ez lett.
A Loreley gyásza
S most az éjszaka magányában,
holdfényárban egy sír látszik.
A félhomályban a lány láttam,
kinek haján a fny játszik.
Ha a sötét, mint árny fedné el,
tán azt hinném, hogy szellemlény.
Fekete köpenyben letérdel
a gyászos halom peremén.
De aranyszínű csillogása
leleplezi a hajának,
és messze száll bájoló szárnya
keserédes gyászdalának.
Bűntudata hát idehozta.
Minden éjjel visszajár.
Hisz a halálát ő okozta,
dalával, a Loreley.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése