Hű, szapphói strófa...

Életem egyik legborzalmasabb verse. Najó, a múltkoriakat lehet, hogy nem múlja alul. Meg talán a másfél éve írt "dalszövegeimet" se. Egyik nap kitaláltam, hogy órán egy szapphói strófában írt költemény megírásával pörgtem fel padlón kalapáló pulzusomat. Megpróbáltam utánozni a régi rajongva-depizve-szerelmes verseim stílusát. Mint olvashatjátok, nagyon nem jött össze...

Csinált vers

Én megérzem minden egyes sebemben
két kezed. Át-átölel és szemedben
látom: úgy forr, lángol a lelkem. Égve
nézek az égre.

M'ért maradsz mégis velem így a rosszban?
Nem szeretsz engem. Hiszen én, ha voltam
bármi is számodra, az, azt hiszem, hogy
nem lehetett sok.

Csak csinált lény vagy, s ez a rég nem élt kis
élet álmomdból faragott. De mégis
csak terád vágyom, te, csinált szerelmem
itt, eme versben.

Tollrajz, azért néz ki ilyen szerencsétlenül.

Ja, amúgy meg szinte idevágó kép. Szinte...