Egy dobozlakó búcsúlevele
A tinédzser éveimet egy cipősdobozba zártam, amikor
elköltöztem otthonról. Jól emlékszem arra a napra a sértődött szekrényekkel,
melyek mintha értetlenül tárnák szét ajtóikat, üresen, méltatlankodva bámultak
rám. Emlékszem a szőnyegre a jól ismert foltokkal. A padló karcolásaira, a
tapéta hibáira és a kis foszforeszkáló csillagokra a plafonon. Egy pillanatra
az volt az érzésem, be kell fognom a fülemet. A szoba minden egyes
négyzetcentimétere szinte üvöltötte az arcomba a maga történetét. Szinte minden
holmimat kipakoltam már ekkor. A legnehezebb a Csodafal felszámolása volt.
Poszterek, autogrammok, karszalagok, újságkivágások, fényképek, prospektusok,
belépőjegyek. Azt hittem, az első darab levétele lesz a legnehezebb, de nem így
lett. Fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni, vagy hogy mikor jött be anyukám
és kezdte el ő is hullajtani régóta
visszafojtott könnyeit, csak azt tudom, hogy mikor rátettem a fedelét a
cipősdobozra, amibe a hosszú évek alatt felhalmozott fecniket tettem, s
felpillantottam a csupasz felületre, úgy éreztem, mintha kíméletlenül kitépték
volna a szívemből az elmúlt öt évemet. Mintha nem húsz éves lennék, hanem újra
az a tizennégy és fél éves csitri, aki izgalomtól kipirult arccal rángatja le
magáról a harmadik felpróbált szerelést is, mert fogalma sincs, mit vegyen fel
élete első koncertjére. Az első igazi, élő, hangos koncertjére, ahol végre
élőben is meghallgathatja a Nagy Bálványt, akiről barátnője annyit mesélt neki.
Megint eszembe jutott mennyit álmodoztam rajta, hogy rajongásom valamelyik
egyszer észrevesz. Hozzám szól, a nevemen nevez, vagy csak megpróbál üzenni
nekem valahogy.
Ha valamire nagyon emlékezni akarok, megpróbálom beszívni az
eseményhez köthető tárgy illatát. A cipősdobozban nem volt kellemes illat. A
karszalagok egy része volt, hogy fél évig rohadt a csuklómon. Azt terveztem,
hogy egyszer, amikor saját gyerekeimnek mesélek a tinédzserkoromról, előveszem
a dobozt és megmutatom nekik a tartalmát. De az élet másképp akarta. Mire
betöltöttem a negyvenet, s hosszú agykor aranyszőke hajamban napról napra egyre
több ősz szálat fedeztem fel, világossá vált számomra, hogy egyedül maradtunk.
Én és a munkám. Én és a kutatásaim. Én és a doktori címem. Soha nem gondoltam
volna, hogy képes leszek a munkámat a család elé helyezni. A család hiánya
sokszor tudatosult bennem, de a legfájóbb Bence esküvője volt. S nem az volt a
legrosszabb, hogy elegáns ruhámat felpróbálva először vettem komolyabban észre,
mennyire megereszkedett egykor feszes fenekem és mellem, hanem elnézni a húgomat,
mint örömanyát. A büszkeségét, az elégedettségét, vagy egyáltalán csak azt,
ahogy Bencére nézett. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyedül fogok
meghalni. És ezért a világot hibáztattam. Főként a családomat.
Ötvenöt éves koromra nagyjából mindenkit elmartam magam
mellől. Pár év múlva meggyőztem magamat, hogy nem én tehetek róla. Mire
betöltöttem a sátán számát, rettenetesen meghíztam, s volt, hogy hetek teltek
el úgy, hogy nem beszéltem senkivel. A húgom már el sem hívott anyám
temetésére.
Mire egy labori baleset miatt elszenvedett sérülés
következményeképpen nyugdíjba kényszerültem, tökéletesen értelmetlennek láttam
a világot. Az egész napos semmittevés és az egyedüllét közös erővel olyan
érzelmeket váltott ki belőlem, melyekről azt hittem, hogy már azok érzésének
képességét is elvesztettem. Hosszú évtizedek után most először vettem a kezembe
régi CD-imet. Milyen nevetségesen hangozhat a CD rövidítés most egy zsenge korú
olvasómnak. Már én is alig hittem el, hogy olyan régiséget tartok a kezemben,
mint egy CD. Úgy rémlett, hogy volt egy régi lejátszó a padláson. Két nap
kellett hozzá, míg összeszedtem minden erőmet és fájós lábam ellenére felmentem
érte. Ekkor találtam rá újra a cipősdobozra. Mikor megéreztem az állott papír
jellegzetes illatát, úgy éreztem magam, mintha itt felejtettek volna egy fél
évszázaddal ezelőttről. Mintha semmi sem változott volna az elmúlt évtizedek
alatt és anyukám mindjárt belépne, hogy velem sírjon, látva a régi emlékeket.
Mikor elkezdtem kirakosgatni magam elé a képeket, olyasmi történt, amiről már
teljesen elfelejtettem, hogy milyen érzés. Sírva fakadtam. Könnyeimben benne
volt mindaz a fájdalom, amit én okoztam másoknak az utóbbi időben. Mindaz a
reménytelenség, melyet a család hiánya keltett bennem tudat alatt. Újra érezni
véltem a feltétel nélküli rajongást, ahogy végigpillantottam a képeken. Azok az
emberek már mind halottak voltak ekkor. Elözönlöttek a történetek, melyeket
egy-egy fecni mesélt nekem. Már fogalmam sincs, mikor vettem észre azt a kis
számjegyet az egyik aláírás alatt, de tudom, hogy utána lázasan keresgélni
kezdtem a többi vele aláíratott képet. Nagyjából tízet találtam, ezek közül hét
darabon volt szám. Az egyiken három, a másik haton egy-egy. Időrendi sorba
rendeztem őket.
Be kell látnom, felesleges volt egy oldalt leírnom, de világ
életemben hatásvadász típus voltam. Hiszen ez csak egy búcsúlevél. Bár tudnám,
kinek… Egy ilyesmiben meg kéne neveznem az okot, hogy miért tettem. Legyen hát.
Önnön figyelmetlenségem miatt, melyet több, mint hatvan évvel ezelőtt követtem
el. Mert, ha nagyon teátrálisan akarok fogalmazni, minden másképp történhetett
volna.
Egy telefonszám volt az…
Alkalomadtán majd rajzolok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése