Visszatérés

Nem blogoltam hónapok óta. Mert egyszerűen...áh, hagyjuk, a lényeg, hogy sok érzelem kötött engem ide, erre a szerkesztői felületre, amiknek nem akartam kitörést engedni. Mostanra lenyugodtam. Mondjuk. Bár néha eszembe jut, mennyire rémesen, fájdalmasan üres vagyok és mennyire hiányzik az érzés, hogy szerettem embereket, vagy szurkoltam mások szerelméért. Igazából verseket sem írok nagyon azóta. Elkezdek rengeteget, de valahogy nem megy a munkafolyamat sem úgy, mint régen. Érezni kéne és ez az, amit nem merek megtenni, mert szerintem a környezetemnek egyszerűen elege van az érzelmeimből.
Úgyhogy versnek is egy jó régit teszek fel, aminek a feltöltése még rééégnen elmaradt. Valamikor januárban írtam, asszem. Sítábor előtt talán. Életem egyik legőszintébb versének érzem azóta is. Mert nincs benne más, tényleg csak az, amit érzek én is és a másik két lány is.

Szőke Herceg

Telnek napok, múlnak percek.

Itt van, s még sincs Szőke Herceg.

Szeret is, meg nem is, közben

nevetnél, de ő nevet meg.

S mikor azt hinnéd, kitépted

szívedből, ő lep meg téged,

s nem figyelsz, mint féreg, mászik

vissza, majd öledben ébred.

Vagy ő húz magához fojtón

ölelve, szorítva. Folyton

tekeredik rád hogy aztán

eltűnjön és könnyed follyon.

Rád nyitja tenger íriszét,

majd másnap maga tépi szét

mind a varázst, mit ő hozott

és derogál rád nézni. Szép!

És szerethetsz mást is, ezret,

csak úgy nyugszol, ha tied lett,

legalább egy csókot loptál

tőle, s más sárgán figyelhet.

Vársz rá csendben, telnek napok,

múlnak évek. Fel nem adod,

hisz túl sokszor fájt már tőle.

Tudom. Én is belehalok.