A metróról

Ébredező költői (khm-khm) öntudatom (vagy a féktelen nagy egóm) diktálta nekem a kettes metrón a Batthyány tér felé:

Magasról nagyobbat

Mindenkit lehagyok, egyedül maradok.

Kiégett égőként fényt én már nem adok.

Magamban legelől, messze mindenkitől,

az egóm élre tör, s csendben megsemmisül.

Magam elé bőgő hangom más nem hallja,

belevész mindenem a monoton zajba.

Túl magasan járok, s ha énem elejtem,

hatalmasat zuhan, széttöri a lelkem.

Megfordulni nem megy, mögöttem a tömeg

magával sodorna velem szembe jövet.

Nem hallja meg senki segélykiáltásom,

s nincs ki utolérjen, enyhítse magányom.

Ha olvad a viasz, szétesik a szárnyam,

velem zuhan akkor minden álmom, s vágyam.

Nincs aki elkapjon, puffanok a mélyben.

Nem maradok senki, eltemet a minden.