Én vagyok

Abszolúte félálomban írtam. Reggel csak annyira emlékeztem belőle, hogy valamikor az éjszaka közepén felkelte, írtam valamit, aztán visszaaludtam. Amikor megnéztem, egy kicsit ledöbbentem. Nem csak a tökéletes ritmustalanságon (ezt később megpróbáltam orvosolni), hanem a tartalmon (főleg azon) is. (Ja, egyébként a rajz, mint látszik, saját, bioszórai alkotás :D)

Én vagyok

 Én vagyok az a nyúl a kalapban,

Íz vagyok én keserű falatban.

Vagyok a rém, sötét éjszakában,

álommanó az álmatlan társam.

Derengek fényként puha sötétben,
kisgyermek vagyok mostohaméhben.
Feketelyukként elnyellek mohón.
Vesztes vagyok, de fenn a dobogón.

Vagyok a víz is, kéken örvénylő,

s oly mennydörgés, hogy nem kísér ménkő.

Örök rab vagyok, testemnek foglya,

le vagyok törve, mint a szfinx orra.

Vagyok egy csillag, fekete törpe,

angyal, mi rosszat lát a tükörbe.

Szócsöves vagyok, túrom a nyelvet,

jobb kezem adja, mit a bal elvett.

Nevem a Halál, dicsfény leng körül,

retteg ki meglát, táncosom örül.

Taigetosz mellett a halott gyermek,

hűséges kutya, s mégis kivernek.

Vagyok a rózsa, nem tövis nélkül,

s oly ház vagyok, mi magától épül.

Végül vagyok Hold, folyton változom,

s a Semmit, mi vagyok, érted áldozom.