Már megint az a fránya kés...

Pár bejegyzéssel ezelőtt említettem egy ismételten késsel öngyilkolós novellát, amit azóta sem raktam fel. Tegnap megint elolvastam és bár nem érzem életem fő művének, arra gondoltam fölrakom. Jobb híján. Mostanában túlságosan is bele vagyok merülve az Éhezők viadalának olvasásába, úgyhogy egy-két álmatlanul hánykolódós versen kívül (azokból meg már van fönt elég) semmi sem szültem. Dehát frissíteni meg kell, mert belekeseredek, hogy egyetlenegy oldalmegjelenítés sem történik a blogban. Úgyhogy...

Belédbolondulva

- Gyűlöllek! – kiáltom hisztérikusan. A rajtam végighullámzó érzelemtömeg egy pillanatra megbénít, s magasra emelt kezemben megremeg a penge. Te a falhoz hátrálsz, fekete ingedre vakolat, pókháló és szürke mocsok tapad. Nem érted, mi bajom, azt sem tudod, ki vagyok. Engem meg nem hat meg többé a kölyökkutya szemed, még akkor sem, ha halálfélelem csillog benne. Teszek feléd egy lépést és meglengetem a kést. Nem mersz megszólalni, csak csendben zihálsz a falhoz lapulva. Szinte szédülsz a félelemtől.

- Miért kell neked létezned? – kérdezem fojtott hangon. Aztán tagjaimat megrázza a sírás, térdre esek, a kés kihullik kezemből és éles csattanással landol a macskakövön. – Miért, miért, miért nem vagy csupán a képzeletem szüleménye? Miért kell éppen annyira létezned, hogy megérinteni ne tudjalak, de össze tudd törni azt a már-már isteni eszményképet, amit rólad alkottam magamnak? – Sírva fakadok és szipogva folytatom. – Bálványoztalak, tudod? Istenként tekintettem rád, álmodtam rólad, te tartottál életben. – Ijesztő nevetést hallatok. – Honnan is tudhatnád, hiszen halvány fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok. Abban sem vagy biztos, hogy valaha láttál életedben. Tudod mit? Valószínűleg tényleg nem is láttál. Mert sosem voltál képes észrevenni engem. – Megint düh ül ki az arcomra, felkapom a pengét, talpra ugrok és futva teszem meg a köztünk lévő néhány méteres távolságot. Te elfordítod a fejedet és várod, hogy lesújtsak rád. Továbbra sem bírsz megszólalni, vagy segítségért kiáltani. Minden lelassul, ahogy látod megelevenedni magad előtt a régmúltat, miközben egyre közelebb és közelebb kerülök hozzád. Hosszú másodpercekig vársz, de nem történik semmi, csupán az illatom kúszik bele lassan az orrodba. Reszketve fordítod felém a pillantásodat. A lányod lehetnék, mégis, mint nőt mérsz végig. Őrült vagyok, és ez megfog téged, még akkor is, ha egy hatalmas pengét lóbálok feléd jobbomban. Ha most belenéznél a szemembe, láthatnád, hogy sírok. Siratom az álmaimat, a tökéletes életemet, az istenemet, a bálványomat, mindent, amit magam köré építettem és egy apróbetűs mondat porig rombolt.

Hirtelen mozdulok, s neked meglepődni sincs időd. Alig érlek fel, üres kezemmel mégis átkarolom a nyakadat és megcsókollak. Magad sem tudod miért, karjaid körém fonódnak és visszacsókolsz. Mindössze fél percig tart az egész, aztán kitépem magam ösztönös ölelésedből és hisztérikusan felkiáltok.

- Dögöljetek meg mindketten! Te is, meg az a ribanc is! – Lendítem a kést. Az utcai lámpa fénye vakítóan csillan meg rajta, te meg felkészülsz a fájdalomra, de az nem akar jönni. Valami tompán puffan a lábaid előtt. Lenézel. Most ott fekszem, ahová való vagyok. A lábaid előtt, véres ruhában, a mellemben egy pengével. Végeztem a fájdalommal.

Picture from:dozal-d.(DeviantArt)