Füst

Valaki azt mondta nekem, hogy az Európa Kiadó zenéjében a sátán kacsintgat a hallgtóra. Kiröhögtem volna, de rájöttem, hogy mond valamit. Tényleg van valami megfoghatatlan remegés abban a zenében, amit jobb híján sátáni erőként definiálhatunk. Mindegy. Ez egy külön történet, akárcsak az, hogy hogy sikerült végül mégis kivergődnöm Fishing on Orfűre. Ugyanis a Megalázó, durva szerelem című kultikus szám hallgatása közben íródott ez az egyperces, ami rajtam kívül valószínűleg senkinek nem jelent semmit. Ha megpróbálom két lépés távolságból szemlélni, még csak jónak sem mondom. De olyan volt írni, mintha tényleg megtörténne. És valószínűleg, ha hasonló szituáció állna fenn, valami hasonló kerekedne belőle. Csak szomorúbb végkifejlettel...

Vízipipa

Karikát fújsz, mert te azt is tudsz. Megint az az érzésem, hogy te tényleg mindent tudsz.
- Igazából nem szeretem a vízipipát - motyogod és szívsz még egy slukkot, majd a kezembe nyomod a csövet.
- Én sem - vonok vállat és mélyen leszívom a füstöt. Émelyítő íze van, ráadásul végigmarja a torkomat. De nem bánom. Ahogy azt sem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Ebben a sötétben úgysem látod.
- Tessék? - kérdezel vissza némi fáziskéséssel. Nem nézel rám.
- Ja, semmi. Csak azt mondtam, hogy én sem szeretek pipázni. Csak a társaság miatt szoktam.
- Hát, az most nincs.
Annyi mindent akarnék neked mondani, s utolsó mondatod csak felerősíti bennem a vágyat, de újat úgysem tudnék közölni veled. Hiszen mindent tudsz. Mindent. Én ellenben semmit és ez idegtépő. De mégis befogom inkább. Hallgatni arany. Szó nélkül figyelem, ahogy füstbe fullad az arcod. Az a metsző, kicsit mindig szomorú szemeid, a szád, az orrod,  a kissé elálló füleid...arcod minden egyes izma, melyeket hétről hétre idealizált bennem szívettépővé a kémia.

Utánad szívni a pipából kicsit olyan, mintha megcsókolnálak. Füstöt sóhajtok, miközben lopva rádemelem a tekintetemet. Te gyorsan elkapod a tiedet. Bájos ez a struccpolitika...Pedig neked aztán tényleg semmi okod a bújkálásra. Feléd nyújtom a csövet, aztán, mivel kiürült a kezem, zavartan babrálni kezdek a karkötőimmel. A csend sötét, mély és torokszorítóan kínos. Pont olyan, mint akkor este. Fáj az emlék, de már csak olyan tompán, messziről. Te persze továbbra sem szólsz, inkább a füvet tépkeded magad alatt. Lassan, módszeresen, szálanként. Eltűnődve figyelem, s akaratlanul is átfut az agyamon, hogy milyen költőien metaforikus ez a cselekvés. Meg sem kísérelek témát feldobni. Igazából legszívesebben elfutnék, elmennék a többiek után, de megmaradt méltóságmonak legalább a parazsát próbálom melegen tartani. Igenis nagylány leszek!
„Nagyváros bevette nagylányt”
Szívettépő körmökkel mar belém a dal, amire született, élt és haldokolt a reménytelen kis pislákolás a gyomromban. Dúdolni kezdek. Talán te is, de nem hallom tisztán. Nem is akarom. A pipa kihasználatlanul parázslik közöttünk, te azt a piros viaszgolyót babrálod, amit mindig. Bár már elég rég láttam nálad. Meg sem lepődök, amikor elkezded dobálni.
Hatalmas önkontrollra van szükségem, hogy ne nézzek rád. Felhúzom a térdeimet és ráhajtva a fejemet észre sem veszem, hogy dúdolásom mikor csap át halk éneklésbe. Csak akkor ébredek rá a külvilágra, mikor „Szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda” bukkannak elő a számból a szavak. Ha nagyon akarnám, most még leállíthatnám magam, de az egyszerű lustaság fog vissza. Elegem van ebből az egészből, jöjjön, aminek jönnie kell. Az arcomon végigfutó két csík olyan, mint egy lázas, forró hidegrázás. Dacosan szegem fel a fejem, s összeszűkült, elkönnyfüggönyzött szemeimen keresztül inkább csak sejteni tudom, hogy engem figyelsz. Ki tudja mióta. Nem szándékosan teszem, de olyan mélyen bámulok bele a szemedbe, hogy elejted a viaszgolyót. A szétégett szén szanaszét száll, ahogy a kis labda a közepébe hullik. Természetesen azonnal olvadni kezd, a csöpögő vörös folyadék nyilvánvaló asszociációkat indít meg bennem. Ismét a metaforákon gondolkozom.
- Grat! - suttogom azért, kommentelve pillanatnyi ügyetlenségedet. Nem merek hagosabban megszólalni, így is nagyon félek, hogy túl magasra sikeredett a hangom.
- Tessék? - Egész közel csúszol hozzám.
- Semmi - legyintek egy aprót, de az utolsó szótag a sós melegségbe fullad. A következő pillanatban már csókolózunk. Olyan, mint leszívni a füstöt. Közben piros viasz csöpög a fűre.

Sajnos nem tudok scannelni, úgyhogy fotóznom kellett.

Attól ilyen pocsék. Élőben szebb lenne.

Amúgy ő igazából a Dílerlány :)