Régi álom a halálom

Elővenni a régi múzsát, leporolgatni, kifényezni, elfelejteni neki minden kis hülyeséget, azt hogy tudtad utálni és ignorálni is, miközben igazából nem szűnt meg a verszeid örök témája lenni. Csak épp minidg másképp szóltál róla. Végigment vele a rajongási periódus a bálványozástól a fájdalmas hajkurászáson át egészen az elsőre kissé ijesztőnek tetszőelengedésig. És most megint kezdődik. Node előről, boldogan, egyelőre önmagam rágása nélkül, hiszen még benne se vagyok igazán. A környezetem félt. Félt, hogy megint visszaesek az általa generált sokadszori depibe. De nem, nem nem hagyom magam, mert olyan lettem végre, mint a lepke, akit megvadít a villanykörte fénye... (bocs az idézetért, csak úgy eszembe jutott, valahogy most rám talált.)

Nem érdekel

mit és mikor mondott nekem,

hol baszta el véglegesen,

mit kattantott tönkre bennem,

kikkel kellett összevesznem,

hogyan aludt ott, ölemben,

majd tiltotta, hogy öleljem,

s m'ért gúnyolt ki sunyin, csendben,

mikor pillantását csentem,

s hogy m'ért kellett nem ismernem,

hogy ne öljön megint engem,

s mégis hívott, ott fekhettem,

s simító őr volt felettem,

m'ért nőtt ezért a szememben,

és hogy nem szabad szeretnem,

hogy róla hányszor letettem,

nem tudván, hogy ott lehettem,

hova mindig vágyott lelkem,

Holnemvolt, az ázott szellem,

s hányszor kellett felveretnem

álmatlanság-fellegekben,

s mást győzködnöm, nem szeretem,

s tükörképem megnevetnem.

Igen, ezt mind elfeledem.

Tudod miért? Mert szeretem.

Régi, még őnálló rajzként töltöttem föl, anno.

Csak most ideillik. Legalábbis nekem mindenképpen.