My murder in the red barn

Ezt a történetet egy mozdulat ihlette. Meleg keddi nap volt, talán épp a fizikaórán voltunk túl, mikor felhívtam a barátnőm figyelmét, hogy graffitfoltos az orra (vagy a homloka?  nem emlékszem). S e folt letorlésének egyszerű mozdulata indította el bennem a gondolatsort, melyet az angoltanáromra való két órás, meddő várakozás szőtt kerek egésszé két furcsa, önmagát sem értő karakterrel. Rajzosul. Íme:

Műterem

- M’ért nem nyitsz ablakot? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, hogy úgysem kapok választ. – Hogy nem fulladsz meg? – toldottam hozzá egy újabb kérdést, csak úgy magamnak motyogva. Pedig már rég megszoktam a különböző festékek mással nehezen összetéveszthető, agyig hatoló, talán még a szürkeállományt is feloldó szagát, mely a műteremben szinte vágható sűrűségű elegyet képzett a cigifüst bűzével, s mintha az egészbe egy csésze kávéillatot is kevertek volna. És alkoholt. Sok alkoholt. Más számára talán visszataszító lett volna a szag, de nekem valahogy, nem is tudom… Hiszen mindene ilyen illatú volt. A ruhái, a haja, a bőre. Még a párnája is, melybe sírva fúrtam a fejemet azon a hajnalon, amikor otthagyott.

Most is ott ült, ahol mindig is szokott és festett. Megfékezhetetlenül és öntudatlanul, miközben tán tudomást sem véve magáról, teljes átéléssel motyogta maga elé az öreg kazettás magnóból  szóló, rossz minőségű felvétel refrénjét.

„There was a murder in the red barn,

 Murder in the red barn,

There was a murder in the red barn,

A murder in the red barn…”

- Szóval megint Tom Waits-nek képzeled magad – dünnyögtem még mindig csak magamnak, miközben nekiláttam volna a földön szanaszét heverő papírfecnik, üres cigisdobozok, és egyéb beazonosíthatatlan hulladékok padlóról történő felszámolásának. Láttam többek közt egy félpár lukas zoknit is és abban csak reménykedni tudtam, hogy a múltkori ittlétem emlékét őrző használt kotont nem nekem kell kiásnom innen.

- Nem is alaptalanul. Azokat meg hagyd békén, mert nem fogom megtalálni őket – fordult felém majd’ fél perces fáziskéséssel. Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán érzékeli a jelenlétemet, s egy ijedt kézmozdulatom nyomán a mellette álló rozzant, festékfoltos kisastalról egy üvegpohár hangos csattanással landolt a földön. Azt hinné az ember, hogy ebben a szagban az orr érzéketlenné válik, de a szétáradó tömény alkoholszagot képtelenség volt nem észrevenni. Egy pillanatig ijedten bámultunk egymásra, aztán ő felnevetett. Én is csatlakoztam, de az én hangom valahogy jobban emlékeztetett kényszeredett nyivákolásra, mint az öröm szívből jövő hangjára. Bár az ő gesztusa sem volt őszinte. Vigyorba torult arcának mintha minden porcikáját az alkohol felületes manói igazgatták volna a helyükre.

- Hagyd csak – mondta rekedt hangján és hívogatón integetni kezdett. – Inkább gyere ide!
Elmosolyodtam és odaléptem háromlábú sámlija mellé. Már tudtam, mi következik. Ő az ölébe rántott és csak egy markolászós, festék alkohol ízű csók után engedett utamra. Valahogy mégis jól esett durvasága. Azt hiszem, hiányzott.

Talán a megváltozott légzéstempó tehette, talán valami más, de olyan köhögő roham jött rám, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Még mielőtt tiltakozhatott volna, szétrántottam a függönyöket és kitártam az ablakot.

- Hogy tudsz ilyen szagban létezni? – kérdeztem nagyot szippantva a friss levegőből. Ő nem válaszolt. Nem is volt kötelessége. Mindketten tudtuk, hogy költői kérdés volt. Egy darabig csendben bámultam a fényt, ahogy végigtáncolt pár üres vásznon a fal mellett, a festékcseppeken a padló azon részein, melyeket nem borított szemét, a gyönyörű, öreg, faberakásos komódon, s a tetején Willy-n, a félszemű Teddy-mackón, a hátának támaszkodó, fancsali képű Dolly bohócon, a mellettük álló, helyenként megkopott aranyozású, de még tökéletesen működő, régi órán keresztül egészen a pókhálóval benőtt sarkokig. A besüvítő huzat felkapta, s eljárt egy gyors szambát a telefirkált cetlikkel, zsebkendőkkel, csoki papírokkal, s a radírforgáccsal. A lábam elé penderített egy világoskék PostIt-et.

A káosz

magához

húz.

Csendben megátkoz,

halált hoz.

Hát változz…

De tovatűnt, mielőtt eljutottam volna a végéig. Olyan volt az egész műterem, mintha a fejében járnék, minden lépésemmel magam előtt rugdosva gondolatait. Biztos vagyok benne, hogy odabent is festékszag van…

Félretoltam egy stresszlabdát és két tégely akrilfestéket kényelmetlen a sámlija mellett álló piros párnás székből, s mivel a rendrakást megtiltotta, leültem, s szemügyre vettem festményét. Az illuminált, színes pacák és különböző formájú kis, fekete betűk alkotta képzavar kellős közepén valami meghatározhatatlan, amorf valami tekergőzött.

- Nagyon klassz – mondtam, mert tudtam, hogy elvárja a dicséretet.

- Honnan to’d? Ez még csak a háttér – motyogta. – De azért kösz – tette hozzá, majd azzal a lendülettel az épp az imént asztalra helyezett, de legurulni készülő ecsete után kapott. Sikertelenül. Az ecset festékes felével csapódott a padlónak, ezüstös pöttyökkel permetezve be többek között az asztal lábát. Legyintett, majd önfeledten dúdolni kezdte a magnóból szóló fejhangon felénekelt, nyolcvanas évekből való alternatív számot, aminek szerintem semmi dallama nem volt. Szinte üvöltött róla, hogy nem józan. De nem bántam. Olyankor sokkal szerethetőbb volt.

- Mennyit ittál? – kérdeztem. Nem mintha az én dolgom lett volna, csupán a rend kedvéért. Meg hát azért mégsem mindegy. Néha féltettem. Magam sem tudom, mitől. Talán hogy eljön az a nap, amikor olyannyira megmérgezi magát, hogy soha többé nem józanodik ki. Vagy hogy az ő képében láthatok majd ismét valakit, aki a karjaim közül csúszik ki, hogy aztán földet érve szilánkosra törjön.

- Nem t’om – vont vállat, s rám emelte azokat a fura fényű szürke szemeit. Hosszan bámultunk egymásra, nézve a rezzenéstelen, mélyben kutakodó farkasszemekbe. Aztán hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Majd ráment a torkomra, s azt kezdte szorongatni, aztán súlyos lábaival a mellkasomon gyalogolt végig. Egy nehéz sóhajtás erejéig elkaptam róla tekintetemet, de a szemem sarkából még láttam, hogy ő sem bírja tovább, s megdörzsöli szemét. Vajon csak képzelődtem, vagy tényleg elmorzsolt volna egy könnycseppet szeme sarkán?

- Kéred? Neked tekertem – nyújtott felém egy göcsörtös cigit. Bizonytalanul nyúltam érte. Akkor vettem csak észre a hosszú, narancssárga csíkot az arcán. Valószínűleg az előbb kenhette oda, amikor megdörzsölte a szemét. Benyálazott ujjhegyemmel álltam neki az eltüntetésének. Ő bágyadtan elmosolyodott, s meg sem várva a művelet végét, becsókolt a dekoltázsomba. A mozdulatsor otthonillata jóleső melegséggel töltött el. Felkaptam a marihuána levelekkel díszített öngyújtót az asztalról és rágyújtottam.

Ő volt a harmadik festő az életemben, amióta akkor régen megfogadtam, hogy soha többé nem kezdek művészekkel.