Egy rég elfeledett ismerős

Régen találkoztam kétszínű, szarkavaró emberekkel. Túl régen. Félek, hogy ez nem tesz jót nekem, hiszen ismerem magam, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy bármennyire is szeretnék, nem tudok kilépni a világból, úgyhogy ismét utolérhetnek. Mindenhol ott vannak. De legalább jó alkalmi múzsaként szolgálnak, amíg nem találok magamnak új ,,hobbit". A napokban, egy Facebook bejegyzés kapcsán eszembe jutott egy régi ismerősöm, akihez hasonló eberekről szól a vers és akihez - hála az égnek - már semmi közöm. Pedig egy darabig olyan akartam lenni mint ő. Mert népszerű volt. Most már nem akarok az lenni. Szerintem nem tenne jót nekem.
Asszem a képet használtam már. Klotild és én, köztünk a tükör. Igen, néha tényleg szívesebben látnám őt a tükörben, mint magamat.

Malteregó

A tükörben magam látom?

Egyszerre vörös és kék?

Én lennék a saját átkom,

egy üres, könnyű, ribanc, mégis szép?

Tényleg csupán ennyi vagyok?

A doromboló Semmi?

Fényes vázon húscafatok,

egy buborék, mi tömör akar lenni?

Én is csak egy kavics lennék?

A tó felé legörgő?

A habokba sosem esnék,

volnék rohadt hullámredőző?

Anyagyilkos vagyok, tényleg?

Dögök szívükbe zárnak?

Én volnék a testi lényeg,

,,ezek" meg mind az enyémre várnak?

Szerepet kaptam, csak játszom?

Csak a tükörben élek?

Ki belenéz, annak látszom,

törtetek, s egyre többet remélek?

Csak három napig tartanék?

Párperces csoda vagyok?

Nyelvemen számítás a fék,

színtelen fényem hosszan nem ragyog?

Valóban nem lehetek több?

Csak ócska hazudozó?

Ki egyszerre ölel, s ellök,

csendes, de övé az utolsó szó?