...még a verseim se. Mind ugyanaz. De legalább megint meg lettem termékenyítve. Hála az égnek! Valószínűleg Ármin manó tehet róla. Kiadtam magamnak ugyanis a feladatot: Tessék szíves céllal írni, ne csak úgy bele a vakvilágba (természetesen mindent csinálok, csak ezt nem, mert kötelességszaga van). Így született meg kósza gondolatként Ármin (a barátnőm azt mondta, hogy az Ármin az olyan manónév. Nekem igazából nem tetszik annyira), az álmatlan álommanó, akiről még fogalmam sincs, hogy mit tudnék írni, de legszívesebben egy szép versesmesés gyerekkönyvsorozatként látnám őt szívesen. Rá kéne vennem Zsófit, hogy illusztrálja. Neki való lenne, imádja a manókat. A történetekről még ugyan lövésem sincsen, de biztos, hogy helyet kapna bennük Holnemvolt, mint Ármin szekrényszelleme és Rebeka, akiről még sosem írtam, de gyakori rajzmotívumom (ehem, "rajz"). Ő a cilinderből előbújó fehér nyuszi. Na, de ehhez a vershez annyi köze van Ármin manónak, hogy mikor kinyitottam a füzetkémet, és neki akartam ülni, hogy belekezdjek az írásba, megláttam három gazdátlan sort. Ennek a versnek a kezdősorait. Gyorsan be is fejeztem (naná, felező nyolcas számrendszerben számol az agyam), sőt, még rajzoltam is hozzá. Nem valami nagy rajz, meg a kígyó is túl aranyosra sikerült sajnos, de azért megteszi. Legalább megtanultam koponyát rajzolni. Még mindig nagyobb az értéke, mint a versnek, ami totál semmitmondó, ráadásul rém erőltetett.
Mindörökre
Instant halállal keverve
életed adtad kezembe.
Őrzöm tartom, amíg vége.
Vérrel fest búcsút az égre,
az éteri birkanyájra,
s rálegyint a kínhalálra,
mutatva, hogy mindörökre
agónia vár a földre,
miközben a Nap hév teste
öngyilkos lesz. Minden este
horizonthalál a sorsa.
Te is meghalsz újra, s újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése