Nincs senki, aki elég távoli lenne és mégis elég közel érezném magamhoz. Senki, akihez szívesen szólnék, akinek a figyelmére vágynék. Akihez szólni tudnék, mert valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy lenne más aki megértene. Vagy ha mégis, ő túl közel van. Olyasvalaki kell, akiről biztosan tudom, hogy sosem fogja elolvasni egyik versemet sem. Bocsássatok meg, csak egyetlenegy ember maradt, aki alkalmas a célra. De érzések nélkül nem lehet verset írni. Látjátok? Rajzolni sem, csak újrahasznosítani. Mindent újrahasznosítani. Az érzéseket is.
Itt hagytad
Aludj úgy, ahogy én soha
Álmod legyen kannibál
Csontig marjon kínzó foga!
Énli gyilok, halni fáj.
Égjen a tűz, az mosson le!
Hunyorgó hőség hirdet
új ébredést. És hogy jobb-e
ez a sebző ítélet,
nem tudja, csak Pygmalyon
és a megalázottak:
Törött rózsák, szirmaikon
vörös cseppek táncolnak.
Tövisük önmaguk szúrja.
Párnatépő önkínzás.
Meg-meghalnak újra, s újra:
Szárnyalás, mi földig ránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése