Amikor féltem a sötétben...

Egy hónappal ezelőtt született vers. A "rémálmaimról" szól, amikre rendszeresen felriadtam, anno. Akkor hallottam életemben először verset nagymamám tollából, s majdnem elbőgtem magamat. Tényleg amitatt, amit hallottam, s nem azért, mert rá kellett jönnöm, hogy az ő versei mennyivel jobbak, mint az enyémek...

Kései látogató

Akár egy éji lepke,

úgy cikázik két szemem

a sötétbe meredve.

Álomittas félelem

trónol bennük, mint magát

bálványozó nagy király.

Lelkem álmot nem talált,

s belém már csak halni jár.

Paradoxon most a csend:

zúgása fojt magába,

s egy érzés, mit odacsent

egy szerelem halála,

ahol elkapart sebként

őrizgetlek magamban,

mi, ha ont is egy csepp vért,

azért csak, mert akartam.

Majd mindez az ajtómon

törik ezer darabra.

Kopognak. - Szabad! - mondom,

s te lépsz be felkacagva.

Gúny nélkül, bár búsan tán,

míg kék szemed a húsba

tőrként döfve nézel rám...

S rád riadok fel újra.

Olaszországban, unalmamban utórajzolva.
De legalább célzottan a vershez :)