A norvég erdőkből

Nem nagyon írok motanában, mert nem is vagyok otthon. A nagybátyáméknál vendégeskedek majdnem egy hete Norvégiában. Nagyon szeretem a nagybátyámat, bármiről el lehet vele beszélgetni, a csillagászattól kezdve az emberi kapcsolatokon át addig, hogy a Quimby Fever című száma mennyire koppintja Nick Cave Red right handjét. Versekről, költőkről, érzésekről. Szóba került a fiú, akit még mindig nagyon-nagyonszeretek, Ady, Pilinszky, én meg verset írtam belőlük. Nem nagy cucc, csak a szokásos, de örülök, hogy megint szültem valamit.

Cserép

Nézz ránk! Megint összeestünk.

S egymásba ékelt testekként

szilánkosra törve fekszünk.

Te mozdulsz, én veled. Egy-két

cserepemmel kínzod magad,

hogy mi bennem hegedt, feltépd.

Te mozdulsz, ég veled. Marad

belőled szilánkfájdalom,

de érezni azt sem szabad.

És menekülő hátadon

bámulom a tiltott sebet,

miben csak magam láthatom.

Tudom, mi láncot most levet

századszor, ezredszer tested,

már beléd nőtt, hisz ott szeretsz.

De nem leszünk, csak cserepek,

s rajtad megint összeesünk,

hisz neked én az nem leszek.

Így, tépve, kötve szeretünk.