Koránkelés

Korán keltem, s nem volt semmi dolgom, csak elolvasni egy levelet. És fájt, nyűtt, addig tépett, míg egy hiányfeketelyuk nem szakadt mellkasom közepébe. Egyetlen embert ismertem, akire azt mondtam volna, hogy olyan közel áll a tökéleteshez, hogy az a picinyke távolság elég legyen ahhoz, hogy meg merjem kedvelni őt. Olyan nagyon, hogy pár hónapnyi nemléte teljes darabokat tépjen ki belőlem.

Egyszer azt mondtam neki, olyan, mint Dumbledore. Persze ő elviccelte a hasonlatot, de én ennek ellenére tartom magam hozzá. Így született a vers is, látszólag arról a varázslóról, akiről már írtam egy letagadnivalóan szar verset.

A varázsló nélkül

Becsuktuk a szemünket.

Nem lehet a legkékebb,

s nem kergetünk lepkéket,

ha úgysem látsz bennünket.

Nem isszuk a Cherry Juice-t.

Ötven forint sok érte.

Meg hát nincs is jó íze,

és szívünk is messzi húz.

Összehúztuk magunkat.

Nem tudjuk már, mi a jó.

Szívünk szól, hogy riadó,

de nem leljük az utat.

Napok óta nem szólunk.

Nélküled nincs, mit mondjunk,

s mit titkolt, mit titkoltunk,

már rég a szélbe szórtuk.

Lassan nem is lélegzünk.

Áll a nehéz levegő,

s bár belélegezhető,

mi már úgyis szétestünk.

Szétesett itt mindenki,

s eltűnt minden, ami jó

te voltál a kincs, a szó.

Helyeden most nincs senki.

S mi becsuktuk szemünket,

ne legyen a legkékebb.

A tükörbe sem nézhet,

ha tieid eltűntek.