Szakított idő

Kisebb-nagyobb suülinapi szervezkedésekben feltorlódott valahogy egypár vers. Talán mégiscsak a kedvencemet választanám ki közülük legelső megosztásra. Tegnap villant be az első pár sora, miközben a Sugárból gyalogoltam hazafelé. Némiképp Ady Eltévedt lovas c. versére rímel rá számomra, ugyanis végig az zakatolt a fejemben, miközben írtam.

Örsön éjszaka

Nyoma se teremtett lelkeknek,

csak az éj sikolya száll tova.

Innen, bár eljutok bárhova,

hívhatnak, én akkor sem megyek.

Köd ül a térsarki mocsokba,

cigivel kínál az éjszaka.

Józan ész noszogat: térj haza,

de én lekussolom morogva.

S fázósra nyitom a kabátom,

nézem a két részek alakot,

aki a semmibe andalog,

A hazautat nem találom.

Befut az utolsó Ikarus.

Bújik a kavargó ködszörnybe

Számára bámulok köhögve,

s fénymeleg gyomrába hív a busz.

Sajnálom, mondtam, hogy nem megyek,

suttogom épphogycsak fellesve

rajta a hármasra, s egyesre.

Kanyarog számból a lehellet.

És tovább járom a néptelen,

hidegen hangtalan éjszakát.

Szemem emlékeken néz ma át,

de nem jön a régi félelem.

Kocsmák, buszjáratok, emberek,

búcsúzás, barátok, szerelmek...

Most csupán, bajt látok, s szemetet.

Haza, a múltba már nem megyek.