Csöpögés

Na, ilyen taknyoló-nyáladzó verset is ritkán írok. Utálok csöpögni és közhelyeskedni, ráadásul nem is áll jól nekem. Másoktól is nehezen (vagy inkább ritka az olyan ember, akizől) tűröm. És most mégis. Tán Pilinszky Bűn című versének hatása, ami hetek óta eszembe-eszembe jut, de csak ma reggel jutottam el odáig, hogy meg is keressem szépen. Vagy csak úgy eszembe jutott reggel a suliba sétálva az első két sor és az agyam szétunás közben ezzel kötöttem le magam inkább irodalmon, mivel a hangom teljes hiánya miatt aktívan részt venni nem tudtam az órán. Aztán amükor hazafele a trolin ejeztem befelé és eszembe jutott, hogy tudnám nem meghaszuttolni magam és kerekíteni belőle valami nyomott, kesergő vackot, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Néha közhelyeskedni is kell. Még ha ilyen középszerű vers is az eredménye. Jót tesz a leléknek. Állítólag.

Megváltás

Ha a bűn jóvátehetetlen,

te hogyan teszel jóvá engem,

ahogy szemedet rám emeled?

S én elhiszem, hogy tán lehetek

oly hangtalan és fehér megint,

ki világra nem szemén tekint.

Rebbensz, mintha nem messiásom

lennél és én csak messzi álom,

s gyermeki kezed romlott testem

köré fonódva fog most engem.

Kiprésel füstöt és sörszagot,

melyektől mindig csak köd vagyok.

Liliom lényem testet lassan

ölt, s gyermeki szád romlott ajkam

égő, céda vörösét csókkal,

romlott lelkem göröngyét bókkal,

gyermek szíved száz szóvirága

simítja megint lágy-tisztára.

Szívemet, azt az örök törött

húscafatot a ködök között

megtalálod, hisz neked játék

a ráboruló ezer árnyék

karmai közt kincs keresése.

Hiába mondom, ne menj érte.

Jóvá teszel, mint bűn, ha lennék,

mi tompul, ha letűnt az emlék.

És én maradok csendes-fehér,

hogy Pygmailonként szeressél

gyermeki szívvel, gyermek szemmel,

ki mentettél, kit megmentettem.