Tegnapról

Álmomban verset írtam életem minden apró részletéről. Két napon belül ez volt a második versírós álmom. Aztán felébredtem, megetettem a macskákat (meg magamat is, mert tegnap 6-7 pogácsa (ráadásul a nagyrészét kilopták nekem) egy tányér leves és egy melegszendvics volt az összes táplálékom). Aztán visszaaludtam és akkor meg azt álmodtam, hogy bárki olyasvalaki, akivel nem beszélek személyesen napi rendszerességgel, ha odajött hozzám, eltűnt, amint átlépte a 2 méteres körzetem határát.
És ezeket kizárólag azért írtam le, mert valahogy fel kellett vezetnem ezt a verset. És azért ilyen hosszan, mert valahgy megszerettem. Valahogy elkapott egy pillanatot, vagy méginkább egy ilyen tábortűzi életérzést, még ha csak fiktív is. Ilyen ritkán jön össze nekem. Igazából csak egyetlen ilyen jut eszembe. Ez egyfajta folytatása, actually.

A csillaghullás után

Emlékszel-e még bánatos balladák*

éjszakájára, mitket meghallanánk

tán, ha a tüzet meggyújtanánk újra,

és úgy, mint akkor, ülnénk összebújva?

Hallgattad dalom, szájtátva, nem szólvan

Hercegekről és hullócsillagcsóván

Szívem raboló, kék szemű hősökről,

s mondtam, hozzájuk ti úgysem nőttök föl.

Vándorokról és fájdalmas képekről.

Láng táncolt rajtam, mikor rád néztem föl.

Hogy m'ért hallgattad, azóta sem értem,

Herceg, vagy Vándor tetszett-e mesémben.

Ám vége lett a dalnak és táncnak.*

Megjött az eső, meséim szétáztak,

s hiába szállt száz szikra szét a szélben,

nem volt több Herceg, nem volt hős mesémben.

Jött a Hold fénye, s vele százak álma.

Hová emeltél? Míly piedesztálra,

hogy hallgatsz, de ha meséimnek vége,

lesütött szemed akkor rám nem nézne?

S hiába kérlek, hogy mesém elázva,

nem akarsz, nem tudsz újnak lenni tárgya,

csak leülsz elém, mint mohó kisgyermek,

istene lenni nem mersz az istennek.

*egy-egy sor a Punnany Massif Élvezd ill. egy orosz nápdal a Szása c. remek és hihetetlenül hangulatos dalokból :)